Dolgos munkáscsaládba születtem. A Móricz Zsigmond körtér mögött, a Vásárhelyi Pál utcában laktunk egy kis házmesterlakásban. Édesanyám vitte a prímet a családban. Csodálni való habitusa volt. Tele szeretettel, előítéletmentesen mindenki iránt. Háztartásbeliként dolgozott, de csinált ám mindent a ház körül, ahogy a szükség hozta. Édesapám géplakatosként kereste a kenyérre valót. Jóvátételből építették a vagonokat, a mozdonyokat. Nagybátyáim asztalosok voltak, az egész rokonságom mesteremberekből állt.
Az iskolától egy sarokra laktunk, sose hiányoztam. Az ember azt gondolná, hogy a háború után szörnyű lehetett az élet, de mégis, boldog gyermekévekre emlékszem vissza.
Kis srácként, két bátyámmal állandóan a lebombázott házak között, a grundon, különösebb megkötések nélkül játszottunk, fociztunk. Pontosabban gyakran csak fociztam volna, mert a nagyok nem mindig akartak bevenni. Első osztályos gyerekként csak láb alatt voltam. Ilyenkor adtak egy-két forintot, hogy vegyek ezt azt.
Akkor, februárban is így történt. Nagyon szerettem a paradicsomos káposztát. Téli időben különösen jólesett. Indultam a sarokra, a Lordok házába, a népbüfébe, ott lehetett hozzájutni. Két forint volt egy tányérral. A grundról épp mentem volna át az úttesten, amikor csöngetett a villamos. Megijedtem, melléléptem. Jött egy autó, elkapott és nyolc métert tolt. Egészen a járdaszigetnek, fejjel majdnem neki. Nyolc napig kómában feküdtem, de felépültem, igaz, a csípőm maradandó élményt kapott ajándékba.
Ha bevesznek a csapatba, nincs baleset. Vagy ki tudja? Akkor valami más lett volna. Van, amit az ember nem tud. Csak jön. Emberekre, akik 30-40 éven keresztül a tökéletes anyagi jólétben élnek, egyszer csak valami ostoba betegség tör, és elmennek idő előtt. Vagy itt vannak ezek a rettenetes véletlenek. Mint ez a hajókatasztrófa, vagy szegény Janza Ricsiék, akik csak álltak a pirosnál mit sem sejtve a Szentendrei úton és egyik pillanatról a másikra nyakukat törték. Indokolatlanul kellett elszenvedniük a halált. Kicsit bizonytalan vagyok, hogy abszolút urai vagyunk-e az életünknek. A fatalitásnak az ember nem szívesen ad utat. Mégis lépten-nyomon ott van, követte az én mindennapjaimat is.
Szó szerint odatévedtem a kenuhoz
A sportpályafutás úgy áll össze: akarat, tehetség, rátermettség, munka, szerencse. Nekem jutott ez is, az is. Meg balszerencse is. A szerencse leginkább abban állt mellém, hogy olyan partnerekkel kezdhettem gyerekkoromban, akikkel jóval megelőztük a korunkat. Barátsággal, hozzáállással, munkával.
Mohácsi Feri – 1956-ban, Melbourne-ben Wieland Károllyal bronzérmet nyert kenukettes ezer méteren – volt a szakosztályvezetőnk. Idejekorán felismerte és alkalmazta azokat az alapvető dolgokat, amiket már a cserkészek is tudtak:
A gyerekeknek élményt kell adni. Olyat, amire örökké emlékezni tud. Beszélgetni, anekdotázni lehet róla, és ezen felbuzdulva a következő felkészülések során tervezni a hasonló pozitív impulzusokat. Csak ez alakítja ki a kötődést egymás, az egyesület és a sportág iránt.
1961-ben szó szerint odatévedtem a kajak-kenuhoz. A balesetem ellenére sportoltam, a Beloianniszba jártam ökölvívóedzésre, de megszűnt a szakosztály. Fél évig nem maradt sportolási lehetőségem, persze a grundon, a haverokkal folytatott ádáz focicsatákon kívül. Unokabátyám eljött hozzánk egy téli napon. Levitt a klubba. Minden új gyerek kajakozni akart. A nagyobbak, erősebbek előretolakodtak, nekik jutott kajak, nekem nem.
Amikor már az összes elfogyott, mi, a maradék, szóltunk az edzőnek, hogy ott fent, magasan van még egy, vegyük le, oszt hadd menjünk. Levettük a rozoga poros kenut, lepucoltuk, majd visszaszögeltük a rézszögeket oda, ahonnan hiányoztak. Menetkésszé tettük. Eleinte betettek minket a hatos, tízes kenukba. Hétvégente túrázni jártunk a Kis-Dunán vagy Horányba, vagy Leányfalura. Vittünk, olykor menet közben találtunk magunknak kaját, gyümölcsöt. Ezek adták az élményt, az emléket, az elkötelezettséget a sportág és egymás iránt. El nem lehetett bennünket zavarni a vízitelepről.
Évente egyszer azóta is mindig összejönnek az öreg kajakosok, kenusok. Az a fajta érzelmi kötelék, amit mi megteremtettünk, mind a mai napig él. Amikor találkozunk a régiekkel, becenéven szólítjuk egymást. Emlékszünk a rigolyáinkra, poénjainkra, sikereinkre, kudarcainkra. Épp úgy zrikáljuk egymást, mint ifjúkorunkban. Eszünk, iszunk, beszélgetünk, gitározunk, énekelünk.
F-tuba, gitár, kenusnóták
Négy éven át F-tubán játszottam az Úttörőház zenekarában. A balesetem miatt nem nagyon ugrálhattam, a zenekar meg toborzót tartott az iskolánkban. Kitették az asztalra a hangszereket, a trombitákat, a harsonát, a két nagy tubát. A B-tuba csak böfögős, az F-tubából még lehet dallamokat kicsiholni. Mivel a balesetem miatt egyébként is sántítottam, az utóbbit választottam, mert amikor menni kellett vele, mindenki azt hitte, a súlya miatt húzza az a kis gyerek a lábát.
Nagy szorgalommal fújtam. Az ünnepségeken – évnyitón, évzárón, május 1., április 4., november 7. – jártuk az iskolákat, a mi zenekarunk színesítette a programot. Mindig is muzikálisnak tartottam magam, szeretek énekelni, gitározni, bár utóbbiban a tudásom erősen kívánnivalót hagy maga után. Később, már kenusként az edzőtáborokban nem igazán voltam kímélettel a többiekre.
Emlékszem, 1965-ben Tatán készültünk, esténként pengettem a kenus nótákat. Három-négy akkordból állnak, azokkal gyönyörűen elvoltam. Nekik meg tele lett a hócipőjük a művészhajlamaimmal. Megunták, kitaláltak valamit. Másnap nem találtam a gitáromat.
„Adjátok elő, mert irgum-burgum lesz” – mondtam.
„Ázik a száraz fa” – jött a válasz
November volt, csepergett az eső. Hát nem felhúzták a zászlópóznára az aljasak? Sok különböző megpróbáltatás árán aztán megfertőztem másokat is a gitárjátékkal, Csépai Dezső barátomat például, de kevesen tudják, hogy Vajda Attila is hibátlanul pengeti a húrokat.
Jóval később, amikor már megvolt az üzletem a Kazinczy utcában, esténként rendszerint bejártak az utcazenészek, ami nagyon nagy dolognak számított, mert együtt mulattuk el azt az aprópénzt, amit a Vörösmarty téren, a Várban összeszedtek. Hajnalig kézről kézre járt a gitár.
Azt a bátorságot tanultam meg tőlük, hogy a zenében nincs szégyen. Vagy zenélek, vagy nem. De amikor zenélek, a legtöbbet, a legjobbat próbáljam kihozni magamból. Akarni kell. Ugyanúgy, mint az edzésen. Ha félvállról veszed azt, amit csinálsz, biztos, hogy semmi sem jön össze. Minden olyan emberi tevékenység, amiből kellően kiveszed a részed és a legjobb módon akarod elvégezni a feladatodat, abban akár sikeres is lehetsz.
Szakácsnak tanultam, húsz évig voltam kenusként a világ élvonalában, 35 éven át vezettem az üzletemet. Össze lehet adni. Az életem javát folyamatosan olyan tevékenység töltötte ki, amiben nagyon oda kellett figyelni ahhoz, hogy kiteljesedjek benne.
Négyből két ezüst, egy bronz
Hát nem adta meg. Ez is így volt megírva. Nézem a régi felvételeket és azt látom, a sérülékenyen maradt csípőm miatt jószerivel egy kézzel lapátoltam. Már akkor is, de a maiak végképp egészen nagy terpeszben térdelnek a hajóban, így jelentősen hosszabbakat, nagyobbakat tudnak húzni. Nekem ez sosem ment a csípőm korlátoltsága miatt. Az a mozgás, amit én kitaláltam magamnak, rám volt szabva. Nyertem kilenc világbajnoki címet, van két ezüstöm, egy bronzom négy olimpiáról, de az arany elmaradt.
1968-ban, Mexikóban Petrikovics Gyulával másodikok lettünk a románok mögött kenukettesben. 1972-ben, akit meg akartam verni, akit a legnagyobb ellenfélnek hittünk, a német Lewe Detlefet legyőztem egyesben. Soha nem tudtuk megelőzni, ott nekem mégis sikerült. De milyen a sors? Jött Ivan Patzaichin.
A román az olimpiai előfutamban eltörte a lapátját. Ha a középfutamban történik vele a balszerencse, onnan nem tudott volna továbbjutni a döntőbe. De Münchenben akadt más is, a széljárás. Az izraeli csapat elleni terrortámadás miatt két napot csúszott a program. Talán azon a napon, amikor az eredeti kiírás szerint lennie kellett volna a döntőnek, nagyobb esélyem lett volna. Nekem ugyanis Ivánnál erősebb a testfelépítésem. Az eredeti program napján szembeszél fújt, míg a döntő napján hátszeles versenyt futottunk. Előbbi nekem kedvezett volna, utóbbi neki. Persze mindezt úgy mondom, hogy maximálisan elismerem Patzaichin tehetségét, tudását, hatalmas versenyző, nemes ellenfél volt.
Ilyen nüanszok döntenek. A ’68-as is közel volt, meg a ’72-es is. Moszkváról nem beszélek szívesen. Az azóta is fájó pont.
Több variációt tudok elképzelni a kudarc magyarázataként. Az egyik, hogy a középfutamban óriási időt mentem, 3:54-et és az esélyesség miatt elrágtam az idegeimet. Csak az érzékletesség kedvéért: Vajda Attila Pekingben 3:55-öt ment az előfutamban, 3:50-nel nyert az olimpiai döntőben. De 28 évvel később, a technika fejlődésének köszönhetően összehasonlíthatatlanul modernebb, gyorsabb hajóval, jobb lapáttal és akkor még az edzésmódszerek hatékonyságáról ne is beszéljünk.
A másik, ami talán fontosabb és mindent eldöntött, hogy 500-on leszakadt a kenum koszorúrésze, ami a régi hajóknál elengedhetetlen tartozék a kormányzáshoz. Emiatt hajót kellett cseréljek. Másnap tartották az 1000 méteres versenyt és az új, tartalékhajót egyáltalán nem ismertem. A régi fahajók közül nem akadt két egyforma, mindegyik más és más tulajdonságokkal, súlyelosztással, szellőzéssel rendelkezett. Hetekbe telt, mire az ember megtalálta az összhangot a hajó lelkével. Ha ez sikerült, akkor az sokat segített. Nekem nem sikerült.
„Belőletek lesznek a jövő sportdiplomatái”
1979-ben, Duisburgban két aranyat nyertem a világbajnokságon. Az év sportolója lettem, a világszavazáson a kilencedik lettem. Szerepeltünk a Fővárosi Nagycirkuszban Magyar Zoliékkal, Hegedűs Csabáékkal, Schmitt Paliékkal, Konrád Janiékkal. Tele volt velem az akkori média, és nem méltatlanul.
1980-ban én vittem a zászlót a május 1-i felvonuláson. Utána az Ifjúsági Szálló éttermében az egész olimpiai csapat kapott egy finom ebédet. Buda Istvánnal, Hegedűs Csabával ültünk egy asztalnál, amikor Pista bá’ egyszer csak azt mondta: „Gyerekek, belőletek lesz a jövő sportdiplomata nemzedéke”. Az asztaltól felállva mosolyogva köszöntünk el egymástól. Miután Moszkvában nem tudtam megfelelni az elvárásnak, az én személyem ebben a kérdésben fel sem merült. A bajnokok bent maradtak, én kiestem a pikszisből.
Pedig nagyon szívesen benne maradtam volna a sportágban. Persze valamilyen szinten mindig is benne éltem, mert készítettem én fel tehetséges magyar srácokat, többek közt a saját fiamat is.
Kérdés az is, kit nevezünk tanítványnak? Én azt, akit az ember kezdetektől tanít, eljuttatja addig a szintig, amíg lehet, a teljesítő képessége határáig, aztán az elválik, mire elegendő. Van akiből közepes versenyző lesz, van akiből olimpiai bajnok.
Volt, hogy 14 gyerek munkáját irányítottam az MTK-ban – társadalmi munkában –, de szövetségi szinten sosem számítottak rám.
Moszkva előtt minden további nélkül ütöttek be ablakot a piros útlevelembe, később, amikor tovább edzettem a Matija Ljubek, Mirko Nišović jugoszláv párost, akik aztán 1984-ben olimpiai bajnokok lettek Los Angelesben, már nem. Hiába mentem be a szövetségbe, és kértem a kiutazási engedélyt, tőlük nem kaptam meg a szokásos segítséget, a hivatalos utat kellett bejárjam.
Azzal vádoltak meg, hogy hazaáruló vagyok, mert a magyarok ellen készítem fel Ljubeket. Azt a sporttársamat, akivel versenyzőként már 1978-ban is együtt készültem, majd abban az évben a belgrádi világbajnokságon pont úgy mentünk, mint edzéseken, fej-fej mellett, aztán sikeresebben rúgta be a hajót. Ő vb-aranyat nyert épp előttem abban az évben, én pedig nemzetközi Fair Play -díjban részesültem mindezért.
A nyolcvanas években már tucatnyi magyar kajak-kenu edző dolgozott a nagyvilágában. Közülük én lettem a hazaáruló, aki barátságból segített egykori versenyzőtársának, a többi, akik eközben fizetést kaptak, nem. Csúcspontként mi aztán ki sem mentünk Los Angelesbe….
„Tudod ki főzte az ebédet?”
Akkoriban ezen nem akadtam fönn. Mivel volt jó szakmám, klubom az MTK inkább abban segített, hogy abban tudjak kiteljesedni, ott tudjak sportpályafutásom után biztos talajra lépni. 1985-ben készültem el az éttermemmel a Kazinczy utcában. A gorbacsovi időkben azonban marha nehéz volt szeszengedélyhez jutni. Még én sem kaptam. Kinyithattam volna, de nem tejcsárdát akartam üzemeltetni, hanem egy igazi kis éttermet, hangulatos kocsmát.
A pultot én barkácsoltam össze, Sümeghy Gyuri bácsi, a Kőbányai Közért Vállalat vezérigazgatója segítségül hűtőpultot, konyhaeszközöket, poharakat, széket, asztalt, teljes felszerelést adott. Amíg nem volt engedélyem, ’85 őszén a Budapesti Nemzetközi Vásáron egy borozó üzemetetését bízta rám. Minden nap főztem valami kaját otthon és kivittem. Fasírtot, rántott húst, magyaros ételeket. Egyik alkalommal az akkori rendőrfőkapitány lépett be vendégként. Nevet nem mondok, mert senkit nem akarok kompromittálni, hogy hatalmi szóval intézkedett, de miközben jóízűen ették a főztömet Gyuri bácsi megkérdezte: „Tudod ki főzte ezt az ebédet?” Nyilván fogalmuk sem volt. Erre behívott az öreg; „Bemutatom Wichmann Tamás kilencszeres világbajnok kenust! Nálam dolgozik” – mondta büszkén. Szó, szót követett és ott az asztalnál megkaptam az ígéretet a szeszengedélyre, amit rövid időn belül át is vehettem.
A kocsmám pont arról maradt híres mindig is, amit a BNV-n csináltam: rántott húsos szendvics, fasírt, magyaros pörkölt. Meg a hangulat, az atmoszféra, amit máshol nem kaptál meg. Tavaly ősszel 35 év után eladtam a boltot. Biztosan menne még ma is, de eladtam.
Ahol tudok, segítek
Ezért tudok itt lenni. Nem kell gondolkoznom a megélhetésen, nem vagyok rászorulva senkire. Ha jó idő van, gyakran kijárok az újpesti vízitelepre, meg ide, a Kolonics György-központba , az MTK-ra, nézem a gyerekeket. Tegeződöm mindenkivel, mindig akad kivel beszélgetni. Így van ez jól.
A kedélyállapotom jó, a sporthoz, családomhoz való tartozásom kiváló. Hat felnőtt gyerekem van, és hat unokám. Nem vagyok valami jó nagyapa, sajnos, mert nem minden este én olvasom a mesét.
