Szeged

Szegeden, egy panelház harmadik emeletén laktunk. Apu kis palánkot fabrikált, ráerősített egy minigyűrűt, arra dobáltunk. Édesapám válogatott kosárlabdázó volt, nem csoda, hogy öcsémmel éjjel-nappal kosaraztunk. Kézenfekvő lett volna, ha apu mintáját követem. Az élet megadta a lehetőséget erre, kipróbálhattam és megmutathattam magam kosarasként, serdülőválogatott lettem, Amerikába is kijutottam.

Tizenhárom évesen már közel kétméteresre nőttem, amire még a kiválasztón is rácsodálkoztak. Kéthetes edzőtáborozáson vehettem részt a tengerentúlon. Láttak bennem fantáziát. Gondolták, lehetek még magasabb, még ügyesebb, marasztaltak. Ösztöndíjat ajánlottak, sportolhattam, tanulhattam volna ott is a legmagasabb szinten, mégis másképp alakult, mert tizenhárom évesen nem éreztem, hogy ilyen messzire kellene szegődnöm. Ha az élet úgy hozza, hogy maradok, ma talán arról beszélgetünk, hány NBA-aranygyűrű büszke tulajdonosaként vonultam vissza. Merthogy létezik olyan szakmai megközelítés, hogy ha valaki 209 centi magas, labdaügyes és a kézi-, a kosár- vagy a röplabda valamelyikében felkapaszkodik a világ tetejére, az a három közül bármelyikben képes lenne ugyanerre.

Akár el is játszhatnánk ezzel az NBA-gondolattal, de felesleges. Elengedtem az esélyt. Az élet és ez a fajta „szakmai megközelítés” arra adott választ, amit a kézilabdában sikerült megvalósítanom.

Egyéves koromban költöztünk szülővárosomból, Székesfehérvárról Szegedre, ahol a férfi kézilabda kimagasló népszerűségnek örvendett már akkor is. A Madách Imre általános iskolában a felső tagozat számára a fiúknak kötelező kézi-, a lányoknak kosárlabda szerepelt az órarendjében. Így aztán az iskolák közötti bajnokságban kézilabdázóként is felfigyeltek rám. Ha kosárban a méretemnél fogva tehetségesnek számítottam, akkor kéziben, ráadásul balkezesként, ami később számomra is kiderült, hogy hiányposzt, végképp. Nyaggattak, hogy ne csak órán kézizzem, hanem menjek le a klubhoz is. Beadtam a derekamat. Eleinte négy kosár, egy kézi, majd három-kettő lett az arány, végül átfordult a heti program teljes egészében kézire.

Arra, hogy miért engedtem el az amerikai álmot, van egy  kézenfekvő válasz: míg kosárlabdában Szolnokra, Karcagra, Hódmezővásárhelyre jutottunk el utánpótlásmeccsekre, és állandóan óriási vereséget szenvedtünk, addig kézilabdában elég hamar komoly sikerélményem adódott, egy olaszországi, majd egy svájci tornán két-három évvel idősebbek között játszhattam, és mindkét tornát megnyertük, ráadásul az egyiken megválasztottak a legjobb játékosnak.

Ez egy gyereknél el is dönt mindent. Ilyen apróságokon múlik a sportágválasztás, már ha a siker, mint motiváció, apróságnak tekinthető.

Érthető, hogy apa kezdetben nem ugrált örömében, de ahogy látta a sikereket, legfőképp, hogy ezek milyen boldogsággal töltenek el, nem tartott vissza.

Barcelona

Viszonylag hamar véget ért a szegedi kézikarrierem. A külföldi tornákon azonnal szemet szúrt a magas, atletikus, ráadásul balkezes magyar fiú. Az 1978-as korosztály 1997-ben kijutott az ifjúsági Európa-bajnokságra. Macedóniában, alig több mint tizenhat évesen, a három évvel idősebbek között a spanyolok ellen játszhattam a csoportkörben és a bronzmeccsen is. Utóbbin legyőztük őket. Arra már nem emlékszem, a két meccsen hány gólt dobtam, de elég mély nyomot hagyhattam bennük. Az Eb-bronzzal a nyakamban mit sem sejtettem ebből, csak boldogan, önfeledten ünnepeltünk a srácokkal.

Utóbb kiderült, a spanyol ifiválogatott csapatvezetője, amint hazaért, beajánlott Valero Riverának, az FC Barcelona világhírű edzőjének. Tíz évvel később mesélt nekem erről. Elővette az 1997-es Eb-katalógust, és odaadta ajándékba: a magyar csapatból három játékos nevét írta fel, Budai Daniét, Tóth Józsiét, aki az Elektromosban, majd a Veszprémben játszott később, és az enyémet.

Rivera 1983 és 2003 között volt a Barca szakvezetője. Amikor 1998-ban személyesen jött el Magyarországra, hogy meggyőzzön, a csapatában a helyem, épp az ötödik BL-győzelmét ünnepelte a klubbal. Kiváltságosnak éreztem magam. Csak miattam, egy tizenhét éves kézilabdázóért jött el a világ legjobb csapatának edzője. A család útra kelt, felautóztunk a fővárosba. A Kempinski Hotelben találkoztunk. Kiskorú,  vagyis aláírásra alkalmatlan voltam, de ez nem zavarta őt.

Annyit kérdezett: „Lenne kedved a Barcelonában kézilabdázni?”

Leírhatatlan érzés. Egyetlen percet se gondolkoztam. Azt mondta, hétéves szerződésben gondolkodnak, anyagiakról nem is nagyon beszéltünk. Nekem tök mindegy volt, akár tizenhetet is mondhatott volna, vagy kettőt, vagy csak öt hónapot, a lényeg, méltónak tartott arra, hogy a világ legjobbjai között játszhassak. Kezet adtunk egymásnak. Azon az éjszakán nem sokat aludtam, még másnap, Szegedre tartva is csillogott a szemem. Hét évre írtunk alá előszerződést, amely opcióként tartalmazta, hogy legkésőbb 2003-ban kell csatlakoznom a katalánok keretéhez.

Az élet persze ezt is felülírta. A kétszeres olimpiai bronzérmes jobbátlövő, a csapatkapitány, Inaki Urdangarin beházasodott a spanyol királyi családba, s emiatt minden felgyorsult. Az apósa éreztette vele, el kellene engednie a kézilabdát, és többet kéne foglalkoznia protokolláris tevékenységgel. Így még a szegedi szerződésemet sem töltöttem ki, 2000 nyarán már Barcelonában kezdtem a felkészülést.

Máig nem tudom, mennyit fizettek értem. Ez a két klubra tartozott. Igazából nem is érdekelt. Büszkeséggel töltött el, hogy tudtam, akkora összeget akkor még senki sem kért és kapott kézilabdázóért, mint a Szeged. A Barca orvosa később azzal poénkodott, hogy az értem kapott összegből újították fel a szegedi sportcsarnokot.

Amikor Budapesten aláírtuk az előszerződést, Rivera annyit kért: mire kikerülök, beszéljek spanyolul. Jártam tanárhoz, már ha jutott rá időm. Gondoltam, ráérünk. Aztán, amikor hirtelen kiderült, hogy négy-öt hónap maradt az indulásig, elkezdtem napi szinten nyelvórákra járni. Angolul valamennyire beszéltem, de a spanyol lecke csak arra volt elég, hogy az alapokkal tisztában legyek. Kint első nap rá kellett ébrednem, hogy az öltözőben használt spanyol kézilabdaszleng más, mint amit tanítottak nekem; sokkal gyorsabban, számomra gyakran érthetetlen szóképekben, mondatszerkezetben beszéltek. Eleinte kapkodtam a fejem, de hamar felvettem a ritmust.

Szegeden hét közben egyedül laktam. Volt már egy legénylakásom, ahol hétfőtől meccsnapig élvezhettem az ifjúkori önállóvá válás minden előnyét úgy, hogy hétvégén hazamentem a szennyessel a szülői házba, ahol tiszta ruha, családi ebéd és kényeztetés fogadott. Így, amikor Barcelonában megkérdezték, mi az elképzelésem, rávágtam; szeretnék egy önálló apartmant, valahol a Camp Nou mellett található kézilabdacsarnok közelében.

Udvariasan jelezték, hogy alig múltam tizennyolc éves, náluk nem feltétlenül ez a módi.

Az utánpótlásbázison kaptam egy kis szobát, hozzám hasonló korú srácokhoz szállásoltak el. A szemben lévő épületben lakott az utánpótlásedző a családjával, ott étkeztünk és mosathattuk a ruháinkat. Az első évben, miközben ismerkedtem a szokásokkal, a várossal, a közlekedéssel, a csapat sztárjai mindenben, tényleg mindenben segítettek. Amikor számukra is kiderült, hogy szokatlan módon hét évre szóló szerződés lapul a zsebemben, kiokosítottak, hogyan gondolkodjam hosszútávon, hogyan fektessem be a még nem is létező pénzem.

A hétéves szerződésem birtokában a katalán bankok remek hitelkonstrukciókat ajánlottak ingatlanvásárlásra, egy-kétszázalékos kamattal, sokkal jobbakat, mint az itthoniak. Ennek köszönhetően vettem négy utcára a csarnoktól egy kis lakást. Még a kocsit sem kellett elővennem a parkolóból, mert edzésre menni a sok egyirányú utcán tovább tartott, mint átsétálni gyalog.

A későbbi feleségemmel 1993-ban ismerkedtünk meg. Én tizenkettő voltam, ő pont egy évvel idősebb nálam. Akkoriban a megyeválogatottak tornáját Tatán rendezték. Mivel kézilabdázott, közös busszal mentünk Szegedről. Esténként bandáztunk a lányokkal, és miközben kötetlenül beszélgetett mindenki mindenkivel, Era egyszer csak odaszólt: 1996-ban nekünk még lesz egymással dolgunk… Eltelt három év úgy, hogy nem tudtunk egymásról szinte semmit. Era bátyjával, Andrással együtt kézilabdáztam. ’96 márciusának valamelyik napján tíz óra körül befejeztük az edzést, amikor nekiszegeztem a kérdést: „Andris, a húgod otthon van?” „Mit tudom én, hívd fel!”

Volt nálam egy húszas, kerestem egy fülkés telefont, bepötyögtem a számát, találkoztunk. Megtörtént az első séta, amely után egy évig együtt is maradtunk. Erika azonban átigazolt a Szpariba, felkerült Budapestre. Pár hónapig még próbálkoztunk, de a távolság miatt barátságban elváltak útjaink. Neki nem alakult szerencsésen a pályafutása, sokszor megsérült, így aztán abbahagyta, és ’98-ban hazaköltözött Szegedre. Kezdetben baráti viszony maradt köztünk, de 2001 nyarán újra fellángolt a szerelem. Mivel már megvolt a kis lakásom, Barcelonában összeköltöztünk, majd összeházasodtunk.

Barcelona: futball, kosár, futsall, kézilabda

A labdarúgók miatt nyilván mindenki úgy gondolja, fantasztikus lehet Barcelonában ünnepelt sportolónak, pláne BL-győztesnek lenni. Persze, bizonyos értelemben ez így igaz. Tudni kell azonban, a kézilabda eléggé hátul áll a katalán sportági rangsorban. Szerettek, megbecsültek minket, de a futball és a kosárlabda médiafigyelem, rivaldafény és szurkolói rajongás terén teljesen más lépték. Miközben mindkét sportágban a hazai bajnokik telt házzal mennek, kézilabdában azt a nyolcezres csarnokunkat, amit a kosarasok rendre megtömtek, éves szinten legfeljebb kétszer láttuk megtelni. Az akkor még oda-visszavágós rendszerű BL-elődöntőre már jöttek ki szép számmal, de csak a döntő volt teltházas. Manapság már a barcelonai futsall is több nézőt vonz, így a sportági házihierarchiában a floorballt megelőzve a negyedik helyen áll a kézi.

Hiába karnyújtásnyira a stadion, Messivel sem pacsiztam nap mint nap. A kosarasokat jobban ismertük, mert egymást váltottuk edzéseken a csarnokban, de a futballisták még számunkra is elérhetetlen távolságban éltek. Velük évente két-három alkalommal, a klub által szervezett hivatalos eseményen találkoztunk. Ezenkívül persze a szórakozóhelyeken is megtaláltuk egymást.

Magyarországon eltúlozzák a lazításkérdést. Ha éjszaka meglátnak egy élsportolót valamelyik szórakozóhelyen, könnyen bélyeget sütnek rá. Spanyolországban, Katalóniában különösen, tök más a kultúra, sokkal rugalmasabban kezelik az alkoholt. Ott senkit sem zavar, ha egy üzletember a tízórás munkakezdés előtt beül reggelizni, megiszik egy sört, ahogy ebéd vagy az éjszakába nyúló vacsora közben is elfogy egy üveg bor, egy gin-tonic. Nem mondom, hogy a sportolók naponta isznak, de senki nem akadt fenn azon, ha a meccsnap végén éjfélkor egy-két üveg bor vagy sör mellett ült az asztaltársaságunk.

A barcelonai élet csodás. Imádom azt a laza életfilozófiát, hogy mindenre ráérnek, náluk minden mañana, azaz holnap történik. Szerelmes vagyok a konyhájukba, a városba, az éghajlatba, az emberekbe. A mai napig visszajárok.

Libikóka a spanyol és a magyar állampolgárság között

Akkora volt ez a szerelem, hogy úgy nézett ki, a tizenkét év után szerződést hosszabbítunk, és onnan megyek sportnyugdíjba. Aztán mégsem így alakult. Az is szóba került, hogy honosítanak, és 2012-től a spanyol válogatott színeiben lépek pályára. Mindez pont akkor, amikor nézeteltérésbe keveredtem a Magyar Kézilabda Szövetséggel. Szerencsére a sors úgy hozta, hogy nem tudtunk megállapodni a Barcelonával a folytatásról.

Nem is pénzben, hanem években. 2010 végén, a szerződésem lejárta előtt egy évvel további egyéves szerződéshosszabbítást ajánlottak. Arra hivatkoztak, hogy a klubszabály harminc év fölötti játékos esetében nem engedi a hosszútávú szerződéskötést. A múltamra való tekintettel ezt felemelték kettőre úgy, hogy eztán vissza akartak vonultatni. Valóban felvetődött a honosítás, ahogy az is: a klubvezetésben szerepet szánnának nekem. Eközben én még négy jó évet biztosan éreztem magamban és feltettem a kérdést,

ha a jelent nem éljük meg, hogy tudunk a jövőről beszélgetni. Hisz a jelen nekem még évekig a kézilabdapályát jelentette.

Ekkor keresett meg egy magyar menedzser, a Veszprém vezetésének ajánlatát hozta. Hajnal Csaba már 1998-ban szeretett volna megkaparintani, csak éppen nem tudta, hogy a Barcelonával akkor már aláírt előszerződésem volt. 2006-ban ismét megkeresett, de akkor jeleztem, addig maradok Barcelonában, amíg tudok. Hajnal kitartó volt, harmadjára is megkeresett. Mondtam a menedzsernek, hogy van még Párizsból és Kielből is ajánlatom, és átmehettem volna országon belül az Atlético Madridhoz is. A Szeged is a kérők között szerepelt, de se a szakmai vízió, se a tárgyalás menete nem tetszett annyira, hogy nevelőklubom mellett döntsek. Eközben tudtam a Veszprém akkori anyagi problémáiról is.

De Hajnalék tovább udvaroltak. A BL Final Fourról mint konkrét célról meséltek, olyan edzőt garantáltak, aki erre alkalmas, végül azzal érveltek, úgy írjuk le a szerződést, ahogy mi szeretnénk, és ha valamit abból nem teljesítenek jogilag, szabadon mehetek.

Összességében sportszakmai és anyagi téren is a legkiszámíthatóbb, legstabilabb hátteret nyújtotta a Veszprém. Előkészítettük, rábólintottak, aláírtuk.

Pont ebben, a jövőmet illetően bizonytalan időszakban két és fél éven át távol maradtam a válogatottól is. Barcelonáig is elért a pesti zuhanyhíradó; Nagy Laci követelőzik, pénzéhes és ötcsillagos szállót kér, satöbbi.

Tény, Magyarországon a nagy tornák, összetartások, edzőtáborok alatt rendszeresen előfordultak gondok. Nem maguk a problémák bántottak, hanem az, hogy a relatív normális költségvetéssel működő szövetség nem biztosítja az olyan alapfeltételeket, mint például a sportbiztosítás, a megfelelő napidíj a játékosoknak, és valóban, olykor az elvárt teljesítményhez képest nem elég nívós szállóban laktunk. Nem nagy pénzről beszélünk, csak a példa kedvéért: a 2009-es horvátországi vb-n

a napidíj nem fedezte a napi internetszolgáltatást a hotelben.

Mivel a honosítás és a szövetségi afférom párhuzamosan zajlott, két szemüvegen keresztül lehet a történetre visszatekinteni. Az egyiken azt látjuk, kapitányként szóvá tettem valamit a csapat érdekében, és milyen érdekes, utána, ha nem is azonnal, de rendeződtek a problémák. A másikon pedig azt, ezeket a kifogásokat találtam ki azért, hogy ne kelljen hazajönnöm a válogatottba, mert ha az olimpiáig letelik a három év magyar válogatottbeli játék nélkül, akkor 2012-ben játszhattam volna spanyol színekben. Döntse el mindenki, szerinte melyik az igaz változat.

Az én verzióm a következő. A spanyolok valóban elindították az állampolgársági kérelmet, ezért utóbbinak elméletileg lett volna realitása. Ehhez azonban teljesen bele kellett volna állnom az ügybe, ami soha nem történt meg. A valóság árnyalt, emberibb.

Harmincegy évesen, korántsem a sportolókarrierem elején meghatározó, a sportpályafutásom és a családom biztonságos jövőképe miatt is fontos döntés előtt álltam. Emiatt táncoltam a penge élén. Örülök, hogy a Veszprém mellett döntöttem, és úgy alakult a sorsom, ahogy. Például a 2012-es olimpiai negyedik helyünk maradandó élmény mindannyiunknak.

Veszprém

Az élsportolók jövedelme sokakat foglalkoztató kérdés, és mivel Magyarországon nem nyilvánosak a fizetések, megy a találgatás, ami számos pletykát szül. Azt meg tudom erősíteni, hogy annak idején a barcelonaihoz képest dupla éves fizetésért írtam alá Veszprémbe. Nyilván sokakat megdöbbent, hogy a magyar bajnok kétszer akkora bért képes kigazdálkodni a sztárjátékosának, mint a kilencszeres BL-győztes spanyol.

Hogy ez sok vagy kevés, az persze relatív. Nagymértékben függ attól, mekkora volt a barcelonai jövedelmem. Hogy egy másik meglepőt mondjak:

ha Szegeden vagy Veszprémben maradok, és tizenkilenc évesen nem engedek Rivera csábításának, a következő tizenkét évben több mint a dupláját kereshettem volna, mint amennyit Barcelonában.

Tudom, az olvasók kilencven százaléka ezt most nem hiszi el, pedig így igaz. A spanyolok tisztességesen megfizettek, mégis azt kell mondjam, a sportkarriert választottam a pénztárca helyett. Ma is gondolkodás nélkül ezt tenném.

Az utolsó hét évem a magyar szurkolók szeme előtt zajlott, nyitott könyv. Bajnoki címek, kupagyőzelmek sora mellett öt Bajnokok Ligája Final Four, ebből három döntő, egy harmadik hely.

A kézilabdában szinte példátlan módon soha nem szorult műtétre a térdem, a bokám, a vállam, a könyököm. A sportvilág krémje azt bizonyítja, egyre jobban kitolható a sportolói pályafutás zárása, mégis, már tavaly októberben eldöntöttem, visszavonulok.

Több oka van ennek. Sorrend nélkül, mert az lényegtelen.

Egy: amikor hazajöttem Veszprémbe, a megállapodás íratlan része volt, hogy a pályafutásom befejezése után komoly feladatot szánnak nekem a klubnál.

Kettő: a szövetségben is rávettek, hogy pozíciót vállaljak.

Három: amikor októberben megfogalmaztam, hogy visszavonulok, enyhén szólva sem álltunk csapatszinten a helyzet magaslatán. Az egész pályafutásom arról szólt, hogy sikert sikerre halmoztunk, győztes meccsből győztesbe léptünk, a tavaly őszi kezdeti produkciónk miatt ezért elég kedveszegett lettem.

Szakmailag azt kell mondjam, ennek csak Ljubomir Vranjesnek volt köze. Nem azért, mintha nem jöttünk volna jól ki egymással, de annyi vereséget szenvedtünk el, hogy a csapat egésze elveszítette benne a hitét. Biztosan minden jó szándékkal tett, csak egyszerűen az a szakmai elképzelés, amit ránk akart erőltetni, baromira nem jött be, a csapat alkalmatlan volt rá. Lehet azt mondani, hogy mi vagyunk a hülyék, de ugyanez történt a magyar válogatottban is, és akkor már harmincöten lennénk hülyék egy okossal szemben.

Hogyan tovább?

Tény, anyagilag is megmutatkozik, hogy többé nem a sztárjátékos vagyok, hanem háttérember.

De ha nekem  húsz év sikeres profi karriert követően az utolsó évemben attól kellene félnem, hogy a családomnak nem tudom megtartani az egzisztenciát, amilyen szinten addig éltünk, akkor óriási a baj azzal, ahogy az elmúlt két évtizedben éltem.

Mindig is racionális döntéseket hozó ember voltam. A feleségem a megmondhatója, hogy nem herdáltam a pénzt. Soha nem voltam autómániás , nem állt négy-öt sportkocsi a garázsban. Jelenleg is céges autóval járok, továbbá a kutyák miatt van még egy kisbuszunk.

Viszont vannak befektetéseink. Barcelonában megtartottuk az első kislakásomat és a Debora lányunk érkezése után vásárolt kertvárosi ingatlanunkat is. Mindkettőt kiadtuk, s ez mindentől függetlenül biztos passzív jövedelmet biztosít.

Most végzem az edzőit. Spanyolországban. Azért nem itthon, mert ott ugyanazt az óraszámot sokkal rövidebb idő alatt adják le. A döntésemet befolyásolta az is, hogy ha csak a férfi szakágat és az elmúlt BL Final Fourok edzőit nézzük, feltűnő a spanyol dominancia, idén mind a négy döntőbe jutott ország bajnokcsapatának spanyol az edzője. Elismertségük a világ kézilabdázásában elég egyértelműen mutatja, valamit jobban csinálnak a képzésben, mint mások.

Az edzői szakma azonban nem élvez prioritást az életemben. Viszont a szövetség sportszakmai alelnökeként nem árt, ha szakmailag továbbképzem magam, s a jelenleginél nagyobb rálátásom lesz az oktatásra, a képzésre is.

A napi szintű munkám továbbra is a Veszprémhez köt. Vicces, de egyik napról a másikra főnöke lettem az eddigi edzőmnek, David Davisnek. Sportigazgatójaként az itthon és Barcelonában felhalmozott tudást, tapasztalatot, ismertséget, a kapcsolati tőkémet szeretném a csapatépítés érdekében használni. Ebben első helyen áll Davis véleménye, neki kell mazsolázgatni a játékosok közül, aztán számos összetevő figyelembevételével szűkítjük a kört.

A Veszprém szakmailag helyes úton jár. Hét év alatt ötször ott lenni a BL Final Fourban és ebből háromszor döntőt játszani nagyon komoly teljesítmény. Persze sokan azt mondják, nincs meg a korona. Többen úgy gondolják, elég lett volna csak egyszer ott lenni, azt viszont megnyerni. Valóban rettentő fájó, hogy nem sikerült egyszer sem aranyéremmel hazatérni, de a sportban többen is ugyanazért a célért küzdenek, s csak egynek sikerülhet.

A célunk nem változott. Mostantól sportigazgatóként arra törekszem, hogy sikerüljön a BL-álom, ami nem lehet teher, nyomás.

Nem is szeretem ezt a szót. Világéletemben inkább a kihívást használtam. Úgy is tekintettem minden feladatra. A sport az egyre nagyobb kihívásokról szól. A kihívások növekvő nagysága azt jelzi, egyre jobb vagy. Dicsérete ez a munkádnak, a tudásodnak, amit nem gátló tényezőként, hanem önbizalomfröccsként kell megélni.

Kiemelt kép: Mohos Márton / 24.hu