1984 júniusában a szokásos, éves egyetemi játékosbörzére, azaz az NBA-draftra készült a Portland Trail Blazers. Akkor még nyilván egyetlen csapat sem tudta, maximum sejthette, hogy történelmi erősségű draftosztály jött össze az élen többek között Michael Jordannel. A gimnáziumban pár évig még túl alacsonynak tartott Jordan az egyetemen valóságos szupersztárrá nőtte ki magát, egyértelműnek tűnt, hogy az első helyek egyikén viszik el.
Az először választó Houston Rockets végül nem mellette, hanem a nigériai center, Hakeem Olajuwon mellett döntött. Olajuwon minden idők egyik legjobb játékosaként és kétszeres bajnokként (1994 és 1995) vonult vissza 2002-ben, 2016-ban pedig beválasztották a Halhatatlanok Csarnokába. Kimondhatjuk, hogy a Houston végül a lehetőségekhez mérten egészen jól jött ki a dologból.
Nem úgy, mint a Portland Trail Blazers. Pedig draftosztály tele volt generációs tehetségekkel – Olajuwon és Jordan mellett a később a Halhatatlanok közé került Charles Barkley és John Stockton is – a csapat szurkolóinak nem volt igazán mitől tartania, azért nem lehetett akkorát tévedni.
A Blazersnek természetesen sikerült: kihúzták azt a Sam Bowiet, aki az egyetemen valóságos szörny volt, ám az NBA-ben már az első évében látszott, hogy maximum közepes játékos, nem világmegváltó.
A Portland Trail Blazers az elmúlt harmincöt évben nem nagyon tudta kiheverni, hogy átnéztek Jordanen; egy-egy sikeresebb szezon mellett tele van a franchise története elhibázott, súlyos döntésekkel és a legfontosabb pillanatban megsérülő sztárokkal.
Sokan már átokról beszélnek, de a portlandi szurkolókat ez nem tántoríthatja el, sőt ebből merítettek erőt és építettek fel saját identitást. A türelem célt ért, a Trail Blazers 18 év után újra egyetlen lépésre van a nagydöntőtől.
Rip City
Valahogy néhány kivétellel tényleg soha nem jött igazán a lépés a Portlandnek. Még jóval Michael Jordan felbukkanása előtt (1972) lehetőségük volt a draftról kiválasztani Bob McAdoo-t, aki később szintén a Halhatatlanok Csarnokába került. A Portland máshogy döntött. 1978-ban, egy évvel a franchise első és egyetlen bajnoki címe után a legendás Larry Bird lehetett volna a csapat sztárja, de nem őt választották ki. A legújabb blama 2007-ben történt, amikor az első helyen Greg Odent húzták Kevin Durant helyett – Oden a sérülései miatt alig került pályára rövid karrierje során, Duranttel a jelenlegi ligában maximum LeBron James veszi fel a versenyt.
Öröm az ürömben, hogy mivel a franchise hosszú ideig az egyetlen majorcsapat volt Oregonban, az állam egy emberként a Trail Blazers mögött áll. Az identitásuk alapja a kosárcsapat, úgy tartják, az nem is igazi oregoni, aki nem szurkol a Blazersnek – és ez igaz volt a kilencvenes években is, amikor a városba párosával jöttek a balhés játékosok, és miattuk tömegek fordultak el a franchise-tól.
Hogy megértsük, hogy ez az egész hol kezdődött, vissza kell mennünk 48 évet, pontosan 1971. február 18-ig, egy Portland Trail Blazers-Los Angeles Lakers meccsig. Úgy tűnt, a Lakers simán nyerni fog, ám a végén két pontra feljött a Portland, és a hárompontos vonal bevezetése előtt évekkel az egyik portlandi, Jim Barnett eleresztett egy akkor testidegennek tűnő félpályás dobást az egyenlítésért.
A labda bement, a Blazers egyenlített, az aréna felrobbant, a meccset a helyszínről a rádióban kommentáló Bill Schonely pedig örömében felkiáltott:
Rip City! All Right!
Ezt a rádióban százezrek hallották élőben, gyerekek, felnőttek, idősek. Ott és akkor elindult a Rip City-mozgalom. Senki sem tudja, Schonely sem, megmagyarázni, hogy miért mondta ezt, és hogy ez igazából mit is jelent pontosan, de az elmúlt közel öt évtizedben a Rip City-érzés határozza meg az államot és a várost.
(Videón a jelenet, a helyiek úgy tartják, ezt csak ők érezhetik át igazán.)
Árnyék
A Rip City-szlogen egyesítette az állam és a város lakóit, sportszimpátiától függetlenül. A franchise természetesen adja a kultusz alá a lovat, sőt volt olyan, hogy a mezükön a Blazers helyett nagy betűkkel virított a felirat. Persze, az elátkozott szezonokért ez sovány vigasz, de az embereknek a szórakozás mellett már identitáskérdés is a városi kosárcsapat: teljesen mindegy, hogy mi a meccs vége, a portlandi az egyik legösszetartóbb szurkolói közösség az Egyesült Államokban.
Nem volt ez mindig könnyű, az elmúlt pár évben az NBA jobb csapatai közé felemelkedő Blazers hihetetlen peches évtizedek után van, sőt még a jobb szezonokban is folyamatosak a sérülések és ezek általában a csapat legjobbjait sújtják igazán.
Van is egy összeállítás a Bleacher Reporton, amely a franchise történetének 10 legbizarrabb, legsúlyosabb sérülését teszi rangsorba, és valamennyi arról szól, hogy az amúgy ígéretes idény hogyan ment a kukába egy-egy szerencsétlen lépés vagy ütközés következtében.
2012 és Damian Lillard draftolása új korszakot nyitott Oregonban. A Blazerst azóta csak pár lépés és egy adag szerencse választja el az áttöréstől. Az irányító az állam legnagyobb sztárja, és annyi év után most először vitte el csapatát a Nyugati döntőbe.
Az utolsó másodperces, őrült kosarairól híres 28 éves kosarast eddig karrierje során elkerülték a sérülések, miközben csapattársait a legfájdalmasabb törések és szakadások hátráltatják minden egyes évben. 2018-ban például CJ McCollum esett ki idő előtt, idén pedig Jusuf Nurkic szenvedte el az évtized egyik legsúlyosabb lábtörését.
Most viszont úgy látszik, hogy kisebb-nagyobb karcolásokkal, néhány ín- és izomszakadással megússza a rájátszást a Portland, és készülhet a címvédő Golden State Warriors ellen. 2001-ben már járt ebben a fázisban a csapat, akkor elbuktak.
Csak ne sérüljön meg senki, a Rip City bűnhődött már eleget.
Kiemelt fotó: Steve Dykes/Getty Images
