Még csak pár nap telt el 2019-ből, úgyhogy nem késő visszatekinteni 2018-ra. Milyen volt a tavalyi éve?
Nagyon eseménydús évem volt, januárban még egy brazil edzővel készültem, és a közös munka miatt sok időt töltöttem Ukrajnában, de sokat is utaztunk a versenyek révén. Egy évig készültünk együtt, vele és egy ukrán csapattársammal, ezért az egy évért nagyon hálás vagyok nekik is, meg a sorsnak is, hogy megismerhettem őket.
Az úszást is?
Nem, Molnár Ákossal, Verrasztó Dávid edzőjével készülök, és felettébb élvezem, szuper a társaság, tartalmasak az edzések, nagyon jó minden. Az egész 2018-as év olyan volt, hogy egy pillanatát sem bánom, és tudom, hogy minden azért történt, hogy most így tudjak itt ülni.
Melyik volt az ön számára a meghatározóbb pillanat tavaly: az Eb-n 200 pillangón elért 6. hely vagy az a februári vallomás, amikor blogjában leírta, hogy régóta küzd táplálkozási zavarral, bulimiával?
Úgy indultam neki a tavalyi évnek, hogy szeretnék megválni az étkezési zavaromtól és minden egyéb tényezőtől, ami zavar az úszásban, legyen az akár lelki dolog vagy egy nemkívánatos személy. Amikor februárban eldöntöttem, hogy írok a bulimiámról, akkor is ezt tartottam szem előtt.
Húzott egy vonalat, hogy akkor mostantól új életet kezdek?
Úgy éreztem, hogy elég volt.
Az elmúlt egy-két évet, amikor sokat voltam külföldön, amolyan önismereti időszaknak szántam, hogy letisztuljon, mit és hogyan akarok az életemben. Az Eb-re is úgy utaztam ki, hogy tudom, mi van mögöttem, milyen edzéseket végeztem és milyen lelki tényezőkön vagyok túl.
Gyorsan közbeszúrom, hogy az Eb-6. helyet nem kritikának szántam ám!
Én azt hatalmas teljesítménynek tartom annak fényében, hogy mit éltem meg. Másik részről viszont tudom, hogy mi van még bennem és miket hagytam benne az úszásomban.
Egy írásában említette, hogy már 2017 novemberében kiírta magából a táplálkozási zavarral kapcsolatos érzéseket, de csak februárban nyomta meg a gombot. Addig vacillált, hogy biztos jó döntés-e ezzel kiállni a nyilvánosság elé?
Akkoriban Ukrajnában voltam, és az edzőmmel, valamint a csapattársammal nagyon bensőséges viszonyt ápoltunk, rengeteget segítettek nekem, el nem tudom mondani, hogy emberileg mennyit kaptam tőlük. Engedték, hogy beszéljek a bennem lévő dolgokról, és a tőlük kapott impulzusokat beleépítettem a saját kis életembe. 2017 második felében döbbentem rá, hogy a bulimiám mennyire akadályoz a sportban, de nemcsak erre van hatással, hanem a mindennapi életemre is. Elkezdtem erről beszélni velük, sokat és sokszor, és abszolút pozitívan reagáltak. Én meg úgy voltam vele, szeretek írni, leírom az érzéseimet, hogy mi van bennem. Mikor kész lett, megmutattam nekik és mondták, hogy nagyon jó, biztos sokan lennének, akik ennek hasznát vennék és segítséget találnának benne.
A tavalyi év elején nagyon jó versenyidőszakon voltam túl, magabiztosabb is lettem, de még mindig ott volt a bulimia és elkezdett nagyon idegesíteni. Akkor már volt egy blogom, és gondoltam, most már kiteszem. Elmentem egy ukrán kávézóba, szépen megszerkesztgettem és ültem fölötte egy tíz percet, még egyszer önvizsgálatot tartottam, mielőtt megnyomtam a gombot. Ahogy feltöltődött, kikapcsoltam a telefonom, a számítógépem, és senki nem érhetett el egy fél napig. Aztán, amikor visszakapcsoltam, szinte felrobbant a telefonom az üzenetektől. Az első reakcióm az volt, hogy úristen, mert egyáltalán nem számítottam erre.
Csak pozitív visszajelzések jöttek?
Igen, egyetlen negatív megjegyzés sem volt. Az volt a legmeglepőbb, hogy rengeteg olyan üzenet érkezett, hogy mennyire jó, hogy ezt megírtam, mert ők is ugyanilyen problémától szenvednek.
Voltak köztük sportolók is?
Nagyon sokan, magyarok és külföldiek egyaránt, mivel angolul is megírtam. Iszonyúan örültem a visszajelzéseknek, mert úgy éreztem, másoknak is szükségük lehet arra, hogy ez a probléma felszínre kerüljön és ne kelljen bujkálniuk.
Az említett sportolókkal nem is tudták egymásról, hogy van egy közös démonuk, sosem került szóba?
Aki nincs ebben benne, az nem is tudja elképzelni a szituációt. Nagyon kreatívnak kell lenni, mert ez az egésznek a lényege, hogy teljesen el kell bújni.
És hogy tudta ezt megoldani mondjuk egy verseny előtt?
Teljes mértékben megoldható, amikor a családommal együtt éltem, ők sem észleltek belőle semmit. Nálam az evés mindig központi téma volt a sportom, a kinézetem, a súlyom miatt. Az evés egyfajta bűnbeesésnek számított, és hogy semmissé tegyem az egészet, megbüntettem magam. Ilyenkor van egy pillanatnyi eufória, aztán jön a test reakciója, hogy ez nem természetes, nem jó. Tudatában voltak a problémának, ugyanakkor mégis állandóan megismétlődött ez a körforgás.
Ma már itthon is kezd elfogadottá válni, hogy sportpszichológusok segítik a versenyzőket. Nem volt olyan, akinek elmesélhette volna, hogy mivel küzd nap mint nap?
Rengeteg pszichológussal beszéltem az évek alatt, végül áprilisban találkoztam egy pszichológusnővel, akire azt mondom, hogy zseniális, nagyon egy hullámhosszon vagyunk. Úgy érzem, sokkal hatékonyabb segítséget tud ebben nyújtani, aki átélt már ilyet, tudja, hogy ez miről is szól, egy külsősnek sokkal nehezebb dolga van.
Bár azt mondta, hogy a családja elől is sikerült elrejtőzni, olvastam, hogy édesanyja tudott róla, de úgy volt vele, hogy nem akar beleszólni, önre bízza, kér-e segítséget. Inkább azt választotta, hogy egyedül küzd meg a bulimiával?
De általában minden oldalról megközelítem a dolgokat egyedül. Amikor először lebuktam a hánytatással anyukám előtt, tök lazán kezelte, én viszont tartottam egy hosszabb szünetet. Pár év múlva azonban visszaestem, és akkor már nagyon bujkáltam, mert tudtam, hogy ő résen van, de ekkor sem szólt bele. Viszont tudta, hogy ha tiltja, akkor csak rosszabb lesz a helyzet, és ennek tényleg ilyen a lélektana, mert a szégyenérzet azért nyilván nagy.
Szerintem az a legnagyobb dolog ebben a vallomásban, hogy sikerült megértetni másokkal is, hogy bár hajlamosak vagyunk a sportolókat mindent elbíró szuperhősöknek feltüntetni, bizony ők is érzékenyek, sebezhetők. Tudatosan volt ennek egy figyelemfelkeltő célja, belekiabálni a világba, hogy hahó, mi is emberek vagyunk?
Erre konkrétan nem gondoltam közben, de azt már régóta figyelem, hogy mindenki szeret bedobozolni másokat. Például ha ön újságíró, akkor nem lehet mellette énekes is. De miért nem? Az embernek rengeteg olyan oldala van, amit szeretne kihasználni, és minél jobban megengedjük magunknak, hogy kibontakozzunk, annál boldogabbak tudunk lenni. Minket sportolókat is beskatulyáztak, hogy ő csak úszik, de máshoz nem ért, csak csinálja, mint valami gép.
Itthon hajlamosak vagyunk a problémákat a szőnyeg alá söpörni, és nem vagyunk túl toleránsak, ha valaki érzékeny témában tesz vallomást. Nem félt a reakcióktól?
A magyar emberek kicsit konzervatívak ilyen szempontból, de ezzel nincs baj. Szerintem egyébként nagyon alakítható az emberek gondolkodása, mert ha jól fejezed ki magad, jól közelíted meg a témát, akkor érthető tud lenni, hogy mit akarsz kifejezni. Ha most végiggondolom, azt mondhatom, hogy szerencsésen kommunikáltam a helyzetet, mert nem hibáztattam senkit, elmondtam egy történetet és ebből kialakult valami. Volt egy olyan tendencia, hogy csak ezt tartották érdekesnek bennem, de nem akarok a bulimiás úszó lenni, ez egy részem, de még rengeteg oldalam van, írok, sportolok, szeretek énekelni, tudok nagyon laza lenni. Attól, hogy valaki nem mutatja meg minden oldalát, nem kell beskatulyázni.
Több versenye után is emlékezetes interjút adott, amit aztán a sajtó és az internet népe is felkapott. Ezek is egyfajta jelzések voltak a külvilág felé, hogy belül komoly viharok dúlnak?
Talán azokon is érződött, hogy nem mindig vagyok jól. A személyiségem alapvetően nagyon impulzív, és néhány interjúmat visszanézve az tűnt fel, hogy szerettem volna fenntartani azt a látszatot, hogy igen, mi sportolók összeszedettek vagyunk, boldogok vagyunk és minden szuper. Pedig van olyan, hogy nekünk is fáj és mi is sírunk. Az interjúkon egyébként igyekszem csiszolni, mert nem szeretném, hogy lovagoljanak egy-egy mondatomon. De azt muszáj megjegyeznem, nagyon nehéz úgy nyilatkozni, amikor az ember egy érzelmi sokk után kimászik a medencéből, és egyből kérik, hogy na, most akkor értékeljen.
Az úszóktól, kajakosoktól minden nagy világversenyen elvárja a közvélemény, hogy szállítsák az érmeket, nem nyomasztó ez a folyamatos eredménykényszer?
Tény, hogy ez helyez ránk némi nyomást, de úgy érzem, javult itthon a helyzet, és már nemcsak az érmekben gondolkodnak az emberek, hanem a helyezést is megbecsülik, értékelik.
A teljesítmény a fontos, ha az megvan, akkor mondhatsz valamit. De azt pozitív változásnak értékelem, hogy az emberek nyitottabbnak tűnnek, és nemcsak a sportolót látják, hanem az is érdekli őket, ki van mögötte.
Ha most a tükör elé áll, már tetszik, amit lát?
Sokat változott a helyzet, nagyon keményen belevetettem magam az önszeretetről és önelfogadásról szóló folyamatba, szerencsére ebben a barátaimtól is sok segítséget kaptam. Nagyjából egy hónapja úgy vagyok vele, hogy belenézek a tükörbe és azt mondom, ez van, tök jó! Voltak olyan időszakok, amikor nagyon le voltam fogyva, és mindenhonnan jöttek a pozitív reakciók, mégis dagadtnak éreztem magam és az utcára sem akartam kimenni. A testképzavar nem egy jó dolog.
Az étkezésére hatással volt, hogy elfogadja már, amit lát?
Életemben először csináltam egy háromhetes tesztet: azt ettem, amit akartam, és akkor, amikor kedvem volt. Például ettem egy Big Mac-et, pedig korábban soha nem fordult elő ilyen, vagy egyik este vacsorára egy csokis croissant-t fogyasztottam el, vagy addig tömtem magamba a chipset, amíg majd szétdurrantam.
Viszont kiderült az, hogy elég egy fél pizza ahhoz, hogy jóllakjak, és azt is megtudtam, hogy édesszájú vagyok, pedig korábban inkább a szendvicsre, pogácsára voksoltam.
Volt olyan, aki köszönetet mondott, mert a vallomásával segítséget nyújtott vagy erőt adott neki?
Igen, és nem csak bulimiások, hanem anorexiások is visszajeleztek, de volt, aki a pszichés zavarával keresett meg, hogy mennyire jó, hogy már tud beszélni a párkapcsolatáról vagy szüleivel fennálló viszonyáról. Nagyon örültem ezeknek az üzeneteknek, mert jó érzés, ha adhatok, és szerintem ez lenne az emberek feladata, bekerülni egy olyan körforgásba, ahol adunk-kapunk folyamatosan.
Ha valaki felmegy az Instagram-oldalára, az a fotók láttán nehezen hiszi el, hogy nincs kibékülve a testével. Van ennek egy olyan olvasata, hogy kiteszek egy jó képet magamról és mondja már valaki, hogy tetszik neki a látvány?
Nálam pont fordítva működött, de szerintem sok esetben ez van mögötte, hogy visszajelzést akar az illető. Én elbújtam, és ha ki is került a testemről kép, ami úszóként óhatatlanul előfordult, próbáltam ügyelni arra, hogy mi látszódik. Mostanában, hogy jobban vagyok, bátrabban posztolok magamról, de nem a visszajelzések miatt, hanem azért, mert tényleg jól érzem magamat, és szeretném, ha látnák, hogy egy folyamaton vagyok túl. De ez még csak egy állomás és lesz ennél jobb is.
Amikor 2016-ban Eb-ezüstérmes lett Londonban 200 pillangón, a nyilatkozatában azt mondta, hogy megfordult a fejében a visszavonulás és szeretne végre önmaga lenni. Megpróbált kicsit kiszabadulni?
Persze. Az a nyilatkozat egyébként egyetlen egy embernek szólt, ahogy utána még egy-két-három interjú szintén, és ő ezt tudta is. Az egy nagyon érdekes időszaka volt az életemnek, egyszer majd egy könyvben leírom, hogy mi zajlott akkor.
Ne is kérdezzek rá, hogy kinek címezte a nyilatkozatokat akkoriban?
Nem is kell tudni, nem az a lényeg.
Mi jellemzi az úszóközeget? Mégiscsak egyéni sportról van szó, ahol mindenki versenyez a klub- és honfitársaival is a medencében. Születnek igazi, mély barátságok ennek ellenére?
Úgy érzem, évről évre egyre nyitottabbak vagyunk. Amikor bekerültem a nemzetközi mezőnybe, akkor én voltam a picike és éreztem az idősebbek részéről némi távolságtartást. Most az én korosztályom számít középkorúnak az úszóberkekben, a nagy öregek már elfogadtak minket, mi pedig abszolút nyitottak vagyunk a fiatalabbak irányába. Nagyon jó, pozitív hangulatú, őszinte úszótársadalom alakult ki, szerintem ez látszik is, mert tudunk örülni egymás sikereinek. Van persze versengés, de ez normális és kell is.
Egyszer azt mondta, az elmúlt két-három év egyfajta lázadás volt, mert kamaszként kimaradt ez az időszak. Miben nyilvánult ez meg?
Úgy éltem le ezt a két évet, hogy ha valaki mondott valamit, én annak merőben az ellenkezőjét akartam csinálni. Volt olyan, hogy az amerikai egyetemen megjelentem egy hatalmas, platformos, csillámos cipőben, egy feszes kis cicanadrágban, amivel eléggé kilógtam a sorból, mert ott a többség slamposan öltözködött, a melegítő-papucs kombóval elég sokan megelégedtek. De mondhatom azt is, hogy 2016-ban orrpiercinget hordtam. Annyira szerintem nem voltam lázadó sosem, mert mindig volt bennem egy fék, hogy nem szabad, mert vannak elvárásaim magam felé az úszásban vagy a tanulásban.
Még csak 22 éves, de már olyan érzése van az embernek, hogy nagyon régóta itt van a szemünk előtt, hiszen fiatalon robbant be. Ilyenkor azért óhatatlanul kibukik az emberből egy lázadás, vagy különben előbb-utóbb teljesen belefásul és kiég, nem?
Biztos lesz még valami hülyeségem a későbbiekben is. Néha még önmagam számára is kiszámíthatatlan vagyok, hogy hogyan és mit akarok, de azért már megvannak a letisztult irányok, hogy merre akarok menni. Nagyon sokszor megkapom, hogy fiatal vagyok, és néha elfelejtem, hogy 22 vagyok, mert idősebbnek érzem magamat. Néha viszont csak 13 évesnek. Úgyhogy még kell a stabilitás, ez a következő cél.
Az amerikai kaland is része volt az önismereti időszaknak?
Leginkább a nagybetűs menekülésnek mondanám minden elől. Muszáj volt kilépnem abból a rendszerből, amiben benne voltam. Ugyanazokkal az emberekkel, ugyanazokkal a szituációkkal szembesültem folyamatosan, de nem csak ezt, önmagamat is untam. Tisztában voltam vele, hogy ha kimerészkedek a barlangból a fénybe, akkor lehet, hogy fájni fog, de tudtam azt is, hogy ez az út, amit követnem kell. És nem bántam meg egy másodpercét sem.
Tudatos választás volt, hogy pszichológia szakra jelentkezett kint?
Naná, hogy tudatos. Meglepő lehet, de nem mondott semmi újat a kinti tanulmányom, sőt eszméletlenül untam magam, mert amit ott tanítottak, azt már rég tudtam. Lehet, hogy ez most nagyképűen hangzott, de a Szent Angéla Gimnázium, ahova jártam, nagyon jó alapokat adott, így kint nem nagyon kellett megszakadnom a tanulásban.
Rióban 100 méter pillangón 13., 200 méteren 10. lett, vagyis egyik számban sem úszott döntőt, de ha jól emlékszem, nem élte meg kudarcként az olimpiát.
Érdekes, mert a pályafutásom alatt, sőt az életem során semmit nem élek meg kudarcként, mert minden okkal történik. Minden vezet valamerre, ad valamit, és rengeteget tanultam az összes olyan versenyből, ami nem sikerült olyan jól.
Amikor 2014-ben kétszeres ifjúsági olimpiai bajnokként tért haza Nankingból, elképzelte, hogy pár évvel később hol fog tartani? Ahhoz képest most hol tart?
Visszagondolva nem volt akkor bennem semmilyen kép a jövővel kapcsolatban.
Csak az eufória, hogy ezt megnyertem?
Lehet, ez meg fogja lepni az embereket, de nem emlékszem az érzésre, hogy milyen volt. Visszanézem a videót és nem tudok azonosulni vele. Nagyon keményen dolgoztam azért a két aranyért, brutális mentális és fizikai munkát végeztem, és utána kicsit úgy éreztem, mintha elvágtak volna. És még mindig nem találom azt az érzést, ami akkor ott megnyilvánult. Most elkezdtem elég intenzíven keresni, meg jön is vissza valami belőle, de 2014 nyarán valami történt.
Az mit jelent, hogy nem tud azonosulni vele?
Nem emlékszem, hogyan úsztam le, vagy arra, hogyan örültem az eredménynek. Nem tudom átérezni, amit látok. Idén Késely Ajna ifi olimpiát nyert, hármat is, és az első után írt nekem, majd küldött egy párperces hangüzenetet is, amiben elmondta, hogy az én ifjúsági olimpiai aranyam volt az ő motivációja, mert ő is úgy akarta érezni magát, mint én
Öntől idézek: „Szeretek figyelni arra, hogy a körülöttem lévő emberek hogy reagálnak rám”. Máshogy reagálnak az elmúlt fél évben, amióta jobban érzi magát a bőrében?
Szerintem igen. Minden ember egy tükör önmagunk számára, például ha én kedves vagyok önnel, akkor valószínűleg ön is az lesz velem. Nekem nagyon lényeges, hogy akikkel kapcsolatban vagyok, azok figyeljenek rám és én is figyeljek rájuk, hogy mély és őszinte megnyilvánulás legyen mindkét részről. Ami ad és feltölt.
Volt olyan, hogy valaki csak azért kereste meg, hogy elmondja, mennyire sajnálja? Arra hogy reagált?
Annak szépen beszóltam, hogy „vagy elmész és sajnálsz mást, vagy beszélgetünk normálisan, mert erre nincs szükségem”. Utálom a sajnálkozást.
„Nagyon vágyom arra, hogy egyszer minden összejöjjön és igazán meg tudjam mutatni, hogy mi van bennem” – mondta egyszer. Most akkor már minden adott ehhez?
Megvan bennem minden, mindig is bennem volt. A körülményeket és az embereket én alakítom, nyilván ez nem könnyű folyamat, mert ahhoz ismernie kell az embernek önmagát. A sportban és az életemben kitűzött céljaimnak az a titka, hogy megismerjem a saját reakcióimat és tudjak egy helyzethez alkalmazkodni. Úgyhogy igen, minden adott, de ez azóta így van, hogy megszülettünk.
Milyen gyakran jut eszébe a 2020-as tokiói olimpia? Amikor 5.10-kor felkel, mert edzésre kell menni, akkor ez a távlati cél átsegíti a nehezebb pillanatokban?
Biztos nem csinálnám minden nap a korai kelést, ha nem lenne a fejemben, hogy ennek oka van. Mert amúgy ember nem képes kimozdítani, ha én azt nem akarom. Az biztos, hogy rengeteg munka vár még rám, hogy aztán majd úgy álljak oda Tokióban a rajtkőre, hogy amit elképzeltem, az meg is valósuljon.
Az olimpiai aranyéremre utalt, ugye?
Igen, hiszen minden sportoló erről álmodozik. De nem nyomasztom magam azzal, hogy úristen, csak az arany jöhet szóba. Az a célom, hogy amikor odaállok a rajthoz, egy teljesen szabad, lehetőségekkel teli úszást tudjak csinálni, ahol csak repülök és közben önmagammal jól vagyok, és az összes ember velem úszik, akivel kapcsolatban voltam a nehéz életszakaszom alatt.
Hosszú Katinka 29 évesen is aktív, ön el tudja képzelni, hogy hét év múlva is úszik még?
Persze, de azt is el tudom képzelni, hogy holnap abbahagyom. Na, jó, azért az nincs benne a pakliban jelenleg, hogy hirtelen leálljak, de addig fogom csinálni, amíg élvezem.
Ha már az olimpia szóba került: nem gondolkozik azon, hogy a 100 és a 200 pillangó közül csak az egyiket hagyja meg, de arra nagyon rákészül?
Nem, sőt szeretném más úszásnemben is kipróbálni magam. Gyorsban sem vagyok rossz, a vegyes is érdekelne, régen pedig hátúszó voltam. És nagyon idegesít, hogy régen milyen jó voltam benne, most meg nem tudok háton úszni és nem értem az okát. Valószínűleg a technikám esett szét és persze a testem is változott.
Az egyik női oldalon rendszeresen jelennek meg írásai, hogy tetszik a bloggerkedés?
Az csak mostanság realizálódott bennem, hogy amikor írok, akkor a szerkesztőség is meg az olvasók is az én kis életemet és gondolataimat akarják, és nem egy szakmai írást. Jelezték is nekem a szerkesztőségben, hogy minél őszintébb, nyersebb az írás, annál jobb, nyugodtan adjam magamat. Szeretnék majd egy könyvet írni, és ahhoz fontos tudni, hogy hogyan fogalmazzak, hogy nyilvánítsam ki a gondolataimat. Nagyon szeretem ezt a szerkesztőséget, hétfőn és csütörtökön a két edzésem között bent vagyok, és máskor is igyekszem minél több időt ott tölteni, mert nagyon sok pozitív élményt kapok az emberektől. Jövőre szeretném kipróbálni magam a másik oldalon, tervben van egy interjúsorozat sportolókkal, mindig érdekelt, hogy meghallgassak másokat.
Azt mondta az interjú előtt, hogy bármiről beszélhetünk, de a családjáról ne. A könyvben majd leírja a családjával kapcsolatos érzéseket?
Nem biztos. Nem fogom elmondani, hogy miről fogok írni.
Mondta, hogy szeret énekelni. Amikor elmegy bulizni, azt olyannak képzeljük, mint a versenyek utáni interjúit? Felszabadultan, mindent bele?
Igen, de azt szorozzuk meg nagyjából hússzal. Nagyon szeretek táncolni, és ha nincs szezon, akkor jó, ha kicsit elengedheti magát az ember.
