Húsz éve halott a világ leggyorsabb nője, aki megdönthetetlen csúcsokat hagyott maga után

A világ leggyorsabb embereit általában egyszerre lengi körül misztikum és csodálat, nem csak minket, laikusokat, de a riválisokat is hajtja a kíváncsiság, mit tud a másik, akinek a vert mezőny tagjai általában csak a hátát látják. A csodálat mellé persze jó adag gyanakvás is vegyül,

hiszen ha valaki túl jó, az mindig gyanús, és sajnos olyan sokszor láttunk már bálványokat ledőlni, hogy ezt a zsigerből jövő kétkedést nem nagyon lehet megszüntetni.

Pontosan 20 évvel ezelőtt, 1998. szeptember 21-én a világ összes, sporttal foglalkozó médiuma beszámolt a minden idők legjobb 100 és 200 méteres idejét elérő Florence Griffith-Joyner haláláról. Akik csak röviden számoltak be a futónő tragédiájáról, azok csak az eredményeit sorolták fel, a nagyobb presztízsű lapok azonban azt is megemlítették, hányszor szembesült Griffith-Joyner azzal a váddal, hogy a dopping segítségével produkált olyan időeredményeket, amelyeket sem előtte, sem azóta nem sikerült elérni.

Florence Delorez Griffith egész élete során amolyan különcnek, csodabogárnak számított, akire nem lehetett azt mondani, hogy kerülte volna a feltűnést. Egy kaliforniai család hetedik gyerekeként jött a világra, négyéves volt, amikor anyja, aki varrónő volt, úgy döntött, fogja a gyerekeket, és elhagyja a műszerészként dolgozó apját.

A kis Florence már fiatalkorában is vonzódott a divathoz, otthon rendre felpróbálta anyja holmijait, maga varrta a Barbie-babái ruháját, és egyszer kiküldték egy üzletből, mert a háziállatként tartott kígyóját rakta a nyakába boa gyanánt.

Az is gyorsan kiderült róla, hogy az átlagnál gyorsabbnak számít, amikor testvéreivel az apjánál tartózkodott a Mojave-sivatagban, rendre üldözőbe vette az arrafelé honos, lassúnak éppenséggel nem nevezhető szamárnyulakat, és néhányat nyakon is csípett közülük.

Hétévesen már versenyszerűen atletizált, 14 és 15 évesen pedig megnyerte az 1936-os berlini olimpia hőséről, a négy aranyat nyerő Jesse Owensről elnevezett ifjúsági versenyt. A középiskolában a sprintszámokban és a távolugrásban elért rekordjai mellett azzal hívta még fel magára a figyelmet, hogy elégedetlen volt az iskolai csapat dresszével, és meggyőzte a többieket, hogy váltsanak egy testre simuló változatra.

1979-ben országos bajnoki címhez segítette a California State University csapatát, majd úgy tűnt, vége szakad az ígéretesen induló pályafutásának, mivel úgy érezte, anyagi segítséget kell nyújtania a családjának, így egy bankban kezdett dolgozni. Korábbi edzője, Bob Kersee azonban nem hagyta annyiban a dolgot, és felkarolta Griffithet, aki a sportban hagyományosan erősnek számító UCLA-egyetemen folytatta tanulmányait és sportpályafutását.

Az 1980-as moszkvai olimpiára kvalifikáló amerikai válogatón 200 méteren negyedik lett, így nem került be az olimpiai csapatba,

igaz, végül az első három helyezett sem indult, hiszen az USA bojkottálta a nagy hidegháborús ellenfél által rendezett játékokat.

Annak a válogatónak mégis jelentősége volt Griffith életében, mert akkor találkozott későbbi férjével, az 1984-ben hármasugrásban olimpiai bajnoki címet szerző Al Joynerrel, aki rendre fűzte a testvérét, a Griffithet a UCLA-ről ismerő Jackie-t, hogy segítsen neki közelebb kerülni Florence-hez.

1983-ban lediplomázott pszichológia szakon, és az egyetemi versenyeken aratott sikerek után a világbajnokságon is megmutatta magát, de 200 méteren épphogy lecsúszott a dobogóról. Egy évvel később aztán az egész világ megismerte a nevét, a Los Angeles-i olimpián 200 méteren második lett a szintén amerikai, olimpiai rekordot elérő (21.81 másodperc) Valerie Brisco-Hooks mögött, és a különcségét is megvillantotta, mivel nagyjából 15 centis színes körmökkel állt rajthoz.

Látva, hogy mennyi pénz van mostanság az atlétikában, meglepően hangzik, de 1985-ben anyagi nehézségei támadtak az újdonsült olimpiai ezüstérmesnek, aki emiatt ismét bankban kezdett dolgozni, esténként pedig előbukkant a benne rejlő stylist, aki az ismerősök frizuráját és körmét elkészítve keresett némi mellékest.

Közben azért az atlétikára is szorított időt, és az 1987-es római vébén ismét második lett 200 méteren 21.96-os idővel, az arany a 100 méteren is győzte keletnémet Silke Gladisch lett, aki csak három századdal maradt el (21.74) az akkor érvényes világcsúcstól. A világbajnokságon ismét divatdiktátort játszott, egész alakos-kapucnis dressze a gyorskorcsolyázókét idézte, de nemcsak ezzel hagyott nyomot a nézőkben, hanem a 4×100-as váltóval szerzett aranyérmével is.

A római vébé a sikerélmény mellett fontos tanulságokkal bírt Griffith számára, aki gondosan tanulmányozta a férfiak 100 méteres számát 9.83-as világcsúccsal megnyerő Ben Johnson rajtját, aki valósággal kirobbant a rajtgépből, és ezt elősegítendő komoly láberősítő edzésekbe kezdett, így egy idő után már 145 kilóval végzett guggolásokat.

1987 októberében férjhez ment Joynerhez, edzője sógorához, innentől Griffith-Joynerként versenyzett, és az új nevével lett a világ leggyorsabb futónője. Az 1988-as év fő eseménye a szöuli olimpia volt, de Griffith-Joyner már az indianapolisi válogatón történelmet írt, és nem azért, mert minden bizonnyal ő volt az első, aki olyan lila latexruhában futott, amely csak az egyik lábát fedte be.

A Johnson mozgását kielemző videózás jól sikerült, mert a középfutamban Griffith-Joyner már a rajt után elképesztően dinamikusan mozgott, majd a második ötvenen úgy hagyta ott a többieket, mintha motorra ült volna. 10.49 mp, állt az eredményjelzőn a neve mellett, ami bődületes világcsúcs volt,

27 századot javított Evelyn Ashford 1984-ben felállított rekordján, pedig az elektronikus időmérés bevezetés óta 13 századnál többet senki nem tudott lefaragni az aktuális csúcsból.

Az új világrekordot némileg beárnyékolta, hogy a futópálya melletti tábla azt mutatta, hogy a szél egyáltalán nem segítette Griffith-Joynert, 0.0 m/s állt a kijelzőn, miközben pár méterrel odébb, a távolugró gödörnél a megengedettnél nagyobb szélerősséget, 4,3 m/s-t mértek.

Az ellentmondásos helyzet miatt sokan azt várták, hogy eltörlik a rekordot, amely végül érvényben maradt. “Ott voltam, szó sem volt arról, hogy a szél segítette volna. Egyszerűen arról volt szó, hogy tökéletes körülmények voltak, új volt a pálya, és a versenyt párás, meleg időben rendezték” – nyilatkozta Terry Crawford, az amerikai atlétikai válogatott akkori kapitánya.

Egy nappal a világcsúcs után Griffith-Joyner minden idők második legjobb idejével, 10.61-gyel nyerte meg a döntőt 1,2 m/s-os hátszélben, elhallgattatva ezzel a kétkedőket, bizonyítva, hogy tényleg ő a leggyorsabb. Később a Nemzetközi Atlétikai Szövetség egyik kiadványában azt a következtetést vonták le, hogy az erős hátszélnek is szerepe volt a világcsúcsban,

ami egyébként jobb idő volt, mint amit például akkoriban az írek, az új-zélandiak, a törökök vagy a norvégok legjobb férfi futója tudott.

Ilyen előzmények után FloJo favoritként érkezett Szöulba, ahol a döntőben 10.54-et repesztett, ami csak a megengedettnél nagyobb hátszél miatt nem lett olimpiai rekord.

200 méteren aztán kárpótolta magát: az elődöntőben (21.56) és a döntőben is (21.34) világcsúcsot futott, rajta kívül soha senki nem jutott még 21.60 alá ezen a távon.

Igazi esztétikai élmény nézni a könnyed, szinte légies mozgását, ahogy hosszú, nyújtott léptekkel halad, nyoma sincs annak, hogy elmerevedne, és az utolsó métereket már mosolyogva teszi meg.

A harmadik aranyát a 4×100-as váltó tagjaként söpörte be, és a 4×400-as stafétával is begyűjtött egy ezüstöt, így négy éremmel térhetett haza Szöulból. A bevezetőben említett doppingvádak ekkor bukkantak elő először vele kapcsolatban, és nemcsak azért, mert nagyon elverte a mezőnyt, és azóta is fennálló világrekordot ért el, hanem azért is, mert a férfiak 100 méteres döntőjét megnyerő Ben Johnson doppingügye után hirtelen mindenki gyanús lett.

Griffith-Joynert például az amerikaiak másik sztárja, Carl Lewis, valamint a brazilok 800 méteren aranyérmet nyerő futója, Joaquim Cruz is megvádolta, miközben az egyik magazin egy 1984-es és egy 1988-as fotót összehasonlítva próbálta megmutatni, hogyan változott meg az arca.

“Nagyon szerencsétlen volt az időzítés. Akik Florence-t vádolták, a képességeit vonták kétségbe, pedig a világcsúccsal végződő válogató után sorra 10.50-10.60 körüli időket futott. Ő nem foglalkozott azzal, hogy mások mit gondolnak róla, és az sem zavarta, ha negatívan ítélték meg” – mondta sógornője, a hétpróbában és távolugrásban összesen három olimpiai aranyat szerző Jackie-Joyner Kersee.

Szokták mondani, hogy a csúcson kell abbahagyni, nos, FloJo így tett, és 1989 februárjában bejelentette, hogy az atlétika helyett inkább kiélné színészi és írói ambícióit, de a visszavonulása újabb muníciót adott azoknak, akik ujjal mutogattak rá, hogy valami nem stimmel nála.

Griffith-Joyner azt üzente nekik, akár hetente hajlandó alávetni magát doppingvizsgálatnak, és a tények őt igazolják, hiszen egyszer sem akadt fenn a teszteken.

“Sosem szedtem tiltott szereket, sosem hittem bennünk, tévesen gyanúsítanak” – mondta egyszer. Amikor arról kérdezték, minek köszönhette az időeredményei javulását, azt válaszolta, a súlyzós edzések és a hosszútávú futások játszották a szerepet, illetve az, hogy férje, Joyner lett az edzője, ami új impulzusokat adott neki.

Visszavonulása után játékbabát dobtak piacra a nevével, sitcomban és szappanoperában szerepelt, gyerekkönyvet és romantikus regényt írt, ruhát tervezett, az Indiana Pacers NBA-csapat például az általa kitalált mezben lépett pályára, de a társadalmi szerepvállalást is a szívén viselte, a rákbetegeket és a sclerosis multiplexben szenvedőket is támogatta, 1994-ben pedig férjével alapítványt hozott létre a hátrányos helyzetű fiatalok megsegítésére.

Bár több helyen is azt írják, hogy térdsérülése miatt nem próbálkozott meg a visszatéréssel az 1996-os atlantai olimpia előtt, valójában nem is volt igazán komoly esélye arra, hogy legalább a válogatókig eljusson. Abban az évben egy St. Louisba tartó járaton agyvérzést kapott, ami után kórházban kezelték, az csak később derült ki, hogy korábban már voltak agyi rohamai.

Váratlan és az egész sportvilágot sokkoló halálát 1998 szeptember 21-én egy álmában bekövetkező epilepsziás roham okozta, amely fulladást idézett elő.

Halála után ismét felerősödtek a rosszindulatú “na, ugye” hangok, mondván, aki 39 évesen meghal, az biztos, hogy doppingolt, de a boncolás nem talált tiltott szert a szervezetében, kiderült viszont, hogy egy veleszületett rendellenesség (Cavernosus haemangioma) miatt volt hajlama az agyi rohamokra. Temetésén korábbi edzője, Bob Kersee kikelt azok ellen, akik megvádolták, John Nix-McReynolds tiszteletes pedig azt mondta, FloJo már nem az idővel, hanem az örökkévalósággal versenyez. Ha arra gondolunk, hogy a 100-as és 200-as rekordját nem tudják megközelíteni, az örökkévalóság tekintetében nem is lőtt mellé a derék tiszteletes.