Sport

Nem bírja tovább, eutanáziára készül a paralimpiai bajnok

Minden sportoló hős, aki részt vesz a paralimpián, de a belga Marieke Vervoort kicsit még közülük is kiemelkedett azzal, hogy az ellenfelek mellett a gyógyíthatatlan degeneratív gerincbetegségéből származó szüntelen fájdalommal is megküzdött. Vervoort a londoni és a riói paralimpián összesen négy érmet szerzett, 2012-ben a kerekesszékesek 100 méteres versenyében aranyérmes lett, ezen kívül van egy 200 méteren begyűjtött ezüstje is az angol fővárosból, tavaly pedig 400 méteren második, 100 méteren harmadik lett.

Vervoort nevét felkapta a sajtó a paralimpia után, ugyanis elárulta, még 2008-ban úgy döntött, a kegyes halált vagyis az eutanáziát választja. Belgiumban 2002 óta legális az eutanázia, és bár a riói élmények hatására Vervoort azt nyilatkozta, még nem áll készen a halálra, a Telegraph-nak most azt nyilatkozta, eddig bírta.

Nem akarok többet szenvedni. Ezt már nagyon nehéz elviselni, és teljesen kicsúszott a talaj a lábam alól. Sosem voltak korábban ilyen érzéseim, de most szinte folyamatosan sírok.

Már a látásom is kezdem elveszteni, megvizsgált egy szemész, de azt mondta, nem tud segíteni, mert az agyam okozza a problémát. Az egyik éjszakát mellettem töltötte egy neurológus, miután folyamatosan rohamok törtek rám, de azt mondta, ez nem epilepsziás roham volt, egyszerűen a testem már nem bírta elviselni a fájdalmakat” – hangzott Vervoort megrázó vallomása.

Nemrég életrajzi könyvet adott ki, amelyben elmesélte, hogyan tudott négy érmet nyerni annak ellenére, hogy a teste cserbenhagyta. Abban bízik, hogy a flamandul írt könyvnek elkészül majd az angol fordítása, mert szeretné, ha az embereket inspirálná az ő sportolói pályafutása.

Vervoort már megírta a búcsúleveket a szeretteinek, mindegyik fel van címezve és bélyegezve, hogy csak kézbesíteni kelljen.

“Ha van Isten, csak rossz ember lehet, hogy ennyire megbüntetett.

Éjjelente nem tudok aludni. A pszichológusom azt mondja, olyan dolgokon mentem keresztül, amit ő még sosem látott”.

Vervoort 38 éves, de 90-nek érzi magát, pedig tinédzserként nagyon aktív életet élt, kosárlabdázott, triatlonozott, búvárkodott, a betegsége első jeleit pedig akkor fedezte fel, amikor az Achilles-ín folyamatos fertőzése miatt csak lábujjhegyen tudott járni, majd mankóznia kellett. A következő fázis az volt, hogy a lábait képtelen volt mozgatni, az orvosok szerint az ötödik és a hatodik csigolya elváltozása okozta a betegségét, de a folyamatos fájdalomra nem sikerült magyarázatot találni.

“Bika a csillagjegyem, ha akarok valamit, akkor képes vagyok küzdeni is érte. Nem adom fel egykönnyen, és nem akartam sokáig elfogadni, hogy kerekesszékbe kényszerülök, de 2000-ben már nem volt más választásom. Mostanra a mellkasomig lebénultam, az ujjaimat is alig bírom használni. Erős a szívem, de fájdalomcsillapítás már nem használ”.

Marieke édesapja azt mondja, a lánya már étkezni sem tud, a puding szinte az egyetlen táplálék, ami megmarad benne. Utolsó versenye a tavalyi olimpia volt, ahol úgy lett második 400 méteren, hogy három nappal a rajt előtt kiszáradás miatt kórházban kezelték. “Iszonyatosan dühös voltam, mégis második lettem. Amikor az ember ilyen állapotban van, sokkal többet kibír, mint máskor”.

Belgiumban csak gyilkos orvosnak hívták Wim Distelmansot, akivel Vervoort megbeszélte már, hogy ő adja be neki a halálos injekciót.

“Ha ő nem lett volna, már megöltem volna magamat. De így is nehéz megjelölni egy konkrét időpontot, valahányszor rászánom magam, mindig azt kérdezik tőlem, Marieke, biztos, hogy ezt akarod?”

– magyarázta, és hozzátette, nem szeretné, ha szülei ott lennének az utolsó perceiben, mert az túl fájdalmas lenne nekik.

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik