Még kicsi volt, és persze rendületlenül hitt a Jézuskában, a Mikulásban és mindenféle csodában. Tudta, hogyne tudta volna, hisz ezt minden kisgyerek tudja: ezek a „személyek”, mint a Jézuska, Mikulás, sőt a Nyúl is mind azért vannak, hogy az Ő kívánságait lessék, és persze derekasan teljesítsék is.
Még nem tudott írni, de lediktálta, hogy milyen ajándékokat szeretne. Meg kellett írni persze a levelet a Jézuskának időben, nehogy aztán valamire ne maradjon már lehetősége beszerezni.
Én nagyon igyekeztem. Igyekeztem előteremteni, hogy is mondjuk manapság elegánsan: a megfelelő feltételeket az ajándékok megvásárlásához. Magyarul, gyűjtöttem év közben az ajándékokra, és vállaltam pluszmunkát is. Nincs, nem volt ebben semmi különleges.
Igaz, az ember mindig ezt szeretné. Én legalábbis mindig úgy éreztem, és érzem ma is, mindent megadtam volna, és mindent megadnék azért, hogy Mátét boldognak lássam.
Nem volt az a pluszmunka, ami terhes lett volna, mert tudtam, olyan örömet generál, ami minden fáradságot megér.
Szegény Jézuska – mondta egyik este –, mennyi
dolga lehet.
Hát bizony – bólogattam lelkesen, és nagyon kavargattam a sütemény tésztáját, nehogy észrevegye, hogy mosolygok.
Tudod, az a szerencse, hogy Jézuskának sok pénze van, és meg tud venni mindent – mondta jól értesülten.
Az bizony nagy szerencse, gondoltam. Meg még azt is, ugyan vajon kitől szedi ezt az okosságot. Nem mondom, hogy rosszul álltunk anyagilag, de jól sem. Kezdő orvosként egyedül egy kisfiúval és egy nagy lakás rezsijével bizony meg kellett nézni minden fillérnek
a helyét. Ezt tudta Móci is, és partner volt mindenben.
Sose, sohasem volt követelőző. Igaz, hosszabb-rövidebb idő után igyekeztem valóra váltani az álmait. Remélem, Ő is úgy emlékszik, hogy ezt elég jó hatásfokkal sikerült megvalósítanom.
Milyen szerencse, hogy most nem neked kell megvenni a dolgokat – mondta együttérzőn.
Hát igen, az nagy szerencse. Tényleg, gondoltam, talán ez a legnagyobb szerencse. Nagyon aranyos volt, ahogy segített a sütemény elkészítésében, és ahogy közben felnőtt módra lamentált a problémákról és azok megoldhatóságáról.
Nem tudom, jól csináltam-e, sose gondolkoztam rajta, mert én is így nőttem fel, és szerettem, hogy be vagyok avatva mindenbe. Na jó, persze nem mindenbe, de sok mindenbe. Nyilván volt egy csomó dolog, amit Anyuék nem kötöttek az orromra. Voltak olyan problémák, mondhatni, felnőtt ügyek, amiket nélkülem vitattak meg. Bizonyára akkor beszéltek róla, amikor nem voltam jelen, mondjuk, iskolában voltam, vagy a vízben, mert edzés volt.
Amit megéltem, és örökké hálás leszek érte, az az a fajta bizalom volt, hogy egyenértékű tagja vagyok a családomnak. Dönthettem bizonyos dolgokban, volt választásom mindig, még akkor is, ha természetesen a szüleimnek is volt egy elképzelése arról, mit is fogunk csinálni. Beavattak, és partnernek tekintettek. Ezt tettem én is Mócival.
Ebből később akadtak bajaim, mert – mivel így nőttem föl – azt hittem, ez a természetes. Hogy ez mindig mindenkoron így van. Bármilyen struktúrájú családban. Ezért aztán nem értettem, ha nem kezeltek partnerként, ha nem beszéltük meg a dolgokat. Ez azonban egy másik történet.
Szóval, készülődtünk. Fa, díszek, ételek, italok és persze Jézuska ajándékai.
Ezért valódi fenyőfánk van, akármilyen barbár dolog is, hogy kivágják; de nincsenek villanyégőink. Gyertya van, de abból aztán jó sok, és még több csillagszóró. Néha több is, mint kellene. Egyszer a fa gyulladt ki, a következő évben a függöny kapott lángra.
Ezért úgy döntöttem, lesz, ami lesz, akármennyire nem karácsonyi a dolog, egy vödör víz is oda lett készítve a fa mellé. Ez akkor racionális döntésnek tűnt, de semmi esetre nem volt ünnepélyes. A többi díszítés viszont igen. Mert persze igazi fa és valódi gyertyák, de nehogy azt
hidd, kimaradtunk volna a nagy karácsonyi giccsfesztiválból.
Angyalkák, ablakra ragasztható hópelyhek és világító lakásdíszek nálunk is vannak. Azt szoktam mondani, a karácsonyban az is jó, hogy az összes, borzalmas, túlcicomázott dolgot egyszer egy évben ki lehet pakolni. Olyanokat is, amit év közben biztosan nem jutna az
eszedbe kitenni.
Szóval gyertyák és csillagszórók. És mennyből az angyal. Elérkezett a várva várt nap. Minden, persze, mint mindig, a helyén volt. És
Igyekeztem a legtöbbet kihozni az ünnepből. A legtöbbet, amit lehet, ezért eléggé elítélhető módon, és tedd a szívedre a kezed, Te nem tettél- e ilyet: nagyon komoly arccal olykor előadtam, nem biztos, hogy Jézuskának futja időben és lehetőségben minden ajándékra.
Hiszen tudod, drágám, sokaknak kell ajándékot vinnie – nem becsapni akartam, csak szerettem volna, ha még nagyobb az öröme, hogy valamire nem számít, és mégis ott találja a fa alatt. Az ember már csak ilyen.
Van egy koreográfiája az estének, mennyből az angyal,
ajándékok, vacsora. És szólt a dal, és lépkedett befelé, és énekelt szépen. A dal végénél azonban állva maradt. Várt. Nem értettük. Hiszen ilyenkor már az ajándékok bontása szokott következni, ami ugye, az este legizgalmasabb része. Állt és várt.
Mi a baj, kis szívem? – kérdeztem.
Baj, nincsen semmi baj, Anyuci, csak azt várom, mikor fog a függöny égni?
Nem értette, miért kezdünk el nagyon nevetni. Hiszen igaza volt, ha kétszer kigyulladt, akár az is az ünnep része lehetett volna. Hogy van-e ennek a történetnek tanulsága? Azt hiszem, nincsen, talán csupán egy szívet melengető emlék egy hajdan volt szép estéről. Így karácsony tájékán. Egyet azért mégiscsak fogadj meg, ha kérhetlek. Ha úgy döntesz, mint én, hogy gyertyák és csillagszórók, ne felejts el egy vödör vizet is odakészíteni. Jó szolgálatot tehet.
