Hol van a határ? Nagyban és egészében, mint tudjuk, a csillagos ég. Ám hogy ezt meg is tapasztaltam, ahhoz úsznom kellett. A családom, mint ezt már bizonyára unod is, elég érdekes emberek gyülekezete, és nem az a jellemző, sőt nem is volt soha, hogy bármit könnyen feladtak volna. Sem a saját életükben, sem az enyémben.
Kiváló csapatot edzett a BVSC-ben, aztán valamiért, mindegy is miért, csak én maradtam „a versenyzők”. Kár, mert Anyu sokkal többet érdemelt volna. Én ugyanis vagy nyertem, vagy nem, és ez minősítette az ő edzői kvalitásait, míg ha több versenyző felkészülését irányította volna, nagyobb lett volna az esély, hogy kiderül, milyen remek szakember.
Nem is ez a lényeg. Így alakult, és ebből kellett kihozni a legtöbbet.
München előtt kitalált valamit, ami szerintem zseniális volt
A kérdés úgy szólt, hogyan lehetne még jobban felpörgetni a finist. Vagyis a verseny végét. Amit ehhez tudni kell, az egyfajta hozzáállás a verseny menetét illetően. Vagyis van, aki elindul, és megy, mint a gőzmozdony előre, és ha kitart, nyer, ha nem, veszít. Ám a valódi versenyzőnek az ad örömet, hogy elkíséri és lefiniseli ellenfelét. Vagyis az elején, bármennyire sürget a vágy, nem rohanok, hogy a végén aztán lehessen – hidd el, olyan érzés – repülni.
Gyorsaság, állóképesség, mindezek sok edzés nyomán lesznek a birtokodban, de nem mindegy, egyáltalán nem mindegy, hogy mi is ez az edzés.
Voltak akkor is, miképpen mindig, trendek, vagyis az időszaknak megfelelő edzéstervek és módszerek, és ez más volt 1952-ben, más 72-ben, és persze egészen más ma már. Ami azonos, az a sok és még több befektetett munka.
Anyu olvasott, tanult, és kérdezett. Képezte magát, aztán kitalált valamit.
Anyu és Anduka
Gyarmati Andrea (képen jobbra)
Olimpiai ezüstérmes (1972), kétszeres Európa-bajnok (1970) magyar úszó,
Orvos, gyermekorvos
Anyu:
Székely Éva (képen balra, lánya, Andrea mellett) olimpiai bajnok úszó, a Nemzet Sportolója.
Láttam rajta, hiszen együtt éltünk, és ismertem, valamitől nagyon izgatott.
– Mi jár a fejedben, Anyu? – kérdeztem – látom, valami nagyon foglalkoztat.
– Kitaláltam egy új edzést, azt szeretném megbeszélni veled.
Baktattunk haza egy délutáni edzésről.
Hazaértünk, és elmondta az egész koncepciót. Már az is, hogy bevont a döntésbe, gondolj csak bele, milyen nagyszerű! Hogy nem elszenvedője, hanem részese vagy az egésznek.
Megpróbálom elmesélni, menni fog, még ennyi év távlatából is pontosan emlékszem.
– Lenne minden edzés végén még plusz 1000 méter, amit le kellene úsznod, Andukám (ez annyit jelentett, a 16 vagy 17 ezredik méter után még egy kilométert),
Na, ez nem probléma – gondoltam.
– 10×100 méter lenne a feladat, és a 100 méterek 4×25 méterre bontva.
Oké, ez sem tűnt nagy dolognak, tehát 10x4x25. Volt már ilyen, vártam tehát, mi a folytatás.
– A 100 méterek között 40 másodpercig pihenhetsz (tehát kapaszkodhatok a falon), a 25 méterek között pedig 5 másodperced van.
Hm, ez kezd érdekes lenni.
– És az a feladat, hogy minél gyorsabban ússzál, és lehetőleg levegő nélkül minden egyes hosszt. Persze csak ha te is akarod.
– Már hogyne akarnám, de mit vársz ettől?
– Nem kevesebbet, mint hogy a versenyen az utolsó 25 méteren nem kell levegőt venned, mert bírni fogod, tehát hogy repülsz majd a finisben.
Nincs az a versenyző, aki erre nemet mond… elméletben. Ám a gyakorlat, mint kiderült, elég rendesen fáj. Mert nem tudom, tudod-e, de az oxigénadósság az bizony fájdalmas.
Elkezdtük az egészet mindjárt másnap, persze szoros orvosi ellenőrzés mellett.
És most figyelj, mert innen nagyon érdekes
Az első edzésen gyorson leúsztam az első 25 métert erősen levegő nélkül, a második 25-ön már muszáj volt levegőt vennem, a maradék kettőnél úgy éreztem, belefulladok a vízbe, és mindezt meg kellett csinálni még kilencszer.
Nincs olyan ember, aki ezt túléli – így éreztem a negyediknél, és a rendelkezésre álló 40 másodpercben elbőgtem magam.
Anyuból kibújt az anyuka, és azt mondta, elég, hagyd abba, de én elindultam újra, mert nem azért sírtam, mert nem akartam megcsinálni, nekem a sírás nem is ritkán a feszültségoldás eszköze volt.
Két hónap múlva képes voltam már három levegő nélküli hosszra a négyből, és újabb két hónap múlva ment mind a négy hossz, igaz, csak lassan, ám az év végére mind a 10x 4×25 levegő nélküli hossz lett, teljes erőből. Meg is javítottam a gyorsúszó számokban minden lehetséges csúcsot.
Hurrá, ez működik. Léphettünk tovább. Nem akarom hosszan mesélni, sem a zsibbadást, a szédülést vagy a hányingert, mert nem ez a lényeg. Fáj, persze, de tudtam, éreztem, és az eredmények is azt igazolták, jó úton járunk.
A következő feladat a pillangó (sokkal nehezebb úszásnem állítólag, nekem sose tűnt annak, de tény, összetettebb mozgás, mint a gyorsúszás) felépítése volt. Ugyanígy, ugyanezen feltételek betartásával. Mivel volt egy jó alapom a gyorsúszó edzésekről, ez rövidebb idő alatt sikerült.
Gyakorlatilag nem egészen egy év alatt megcsináltam azt, amit lehetetlennek tartottam, és mint később kiderült, Anyunak is erős kétségei voltak.
10x4x25, magasba, a csillagokig. Megcsináltam.
Azóta tudom, és ez sokkal fontosabb, mint bármilyen úszóeredmény, hogy ha kell, képes vagyok bármit megtenni a cél érdekében.
Bármit, ami rajtam múlik, akkor is, ha fáj, akkor is, ha nehéz, mert megéri. Emberileg, azt hiszem, ez az ami a lényeg, hogy ha módod van, vezesd rá a gyerekedet arra, hogy mire képes.
Na, hát ezért van nekem különleges családom, mert ezt kaptam a batyumba útravalóul, és a hatása ma is érvényes.
Az, hogy köszönöm, nem sokat mond ugyan, de köszönöm elsősorban neked, Anyu és Apu, neked is. Szóval köszönöm nektek.
