Csütörtökön jött a hír, miszerint a 94 kilós Pócza Vajk Károly mégsem utazott el a pénteken kezdődő houstoni olimpiai kvalifikációs világbajnokságra. Lebukott. A sportági világszövetség doppingellenes bizottságának közlése szerint a magyar emelő versenyen kívüli ellenőrzésen dőlt meg stanozolollal.
A stanozolol anabolikus szteroid, a tesztoszteron férfihormon származéka. Bár a magyar sportpolitika soha nem ismerte be – a németek igen -, a szocialista országok “erősportolói”, az államilag szervezett doppingolás őskorában, a ’60-as, ’70-es, ’80-as években alkalmazták a szert, amely a legdurvábbak egyike.
Ma már az orvosi terápiás alkalmazása is igen szűk keretek között mozog. Androgénhormon-hiányos férfiakon – hereműködési zavar, herehiány – hormonpótlásra használják, egyes országokban engedélyezett súlyos baleseteket, traumákat követő izomleépülés után, ellenőrzött, kórházi körülmények között.
Pócza Vajk Károly esete az 1988-as olimpia magyar doppingbotrányát (Ben Johnson lebukása nemzetközileg azért nagyobb vihart kavart), a Szöulban eredetileg második Szanyi Andor és a negyedik Csengeri Kálmán esetét idézi. A doppingszer fajtája, az anabolikus szteroid mindenképp.
A két magyar lebukott a versenyt követő doppingvizsgálaton, elsöpörte őket a rendszerváltás előtti “megtisztulás”, megsemmisítették az eredményüket. Szakberkekben azt rebesgették, az akkoriban a hazai sportélet legnagyobb doppingbotrányaként számon tartott eset oka, hogy addig mindent lehetett, de ott már nem. Csak Szanyit és Csengerit erről elfelejtették értesíteni.
Azt mondták nekik, nyugi, ahogy eddig, úgy most sem lesz gond. Mégis lett. Csengeri, kinek kettétört a pályafutása, az esetről “Becsaptuk a világot” címmel írt könyvet, melyben azt is elárulta, “pisilőgépet” használtak.
A többnyire here mögött elrejtett apró tartály “tiszta vizeletet” tartalmazott, és a mintavételkor abból folyatták a kémcsőbe a negatív vizeletet. Általában az edző, vagy valamelyik hozzátartozó – barátnő, feleség – szállította az “anyagot”.
Így eshetett meg, amikor a tesztet végző orvos ekképpen fordult a doppingvizsgálaton szorongó férfi sportolóhoz: “Van egy rossz hírem és egy jó, melyikkel kezdjem?” “Ha lehet, a jóval” – jött a válasz. Mire az ellenőr: Gratulálok, ön apuka lesz.”
A Szanyi-Csengeri-ügyben nem volt ennyire vicces a lebukás. Az ellenőrök tudták, kinél hová kell nyúlni. Állítólag az a magyar sportvezető dobta fel a súlyemelőket, aki évtizeden keresztül diplomata táskában szállította a stanozololt a tatai edzőtáborba.
Szanyi Andor és Csengeri Kálmán ma 51 évesek. Ők a szerencsések, mert még élnek.
Néhány adat a ’70-es évek magyar súlyemelőiről.
Holczreiter Sándor olimpiai bronzérmes (München, 1972, lepkesúly), háromszoros világbajnok súlyemelő 54 évesen hunyt el. Kortársa, Szűcs Lajos, aki a müncheni olimpián szintén lepkesúlyban állhatott a dobogó második fokára, emellett négyszer volt Európa-bajnok, 54 évet élt. Kőszegi György, Montreal 52 kilogrammos ezüstérmes súlyemelője 2001-ben, 51 évesen, hosszan tartó súlyos betegség után vesztette életét.
Baczakó Péter Montrealban még csak bronzérmet szerzett 82,5 kilóban. Négy évvel később, Moszkvában, már 90 kilóban a lökést, a szakítást és az összetettet is megnyerte. Ő 2008. április elsején halt meg. 56 évet élt.
Persze nem állítom, hogy a négy kiváló magyar súlyemelő korai halálának köze lenne az államilag szervezett doppinghoz, ahogy egyáltalán nem biztos, hogy tudatában voltak, mivel tömik őket az eredmény érdekében.
Mindezek után csak egy kérdés: a 29 éves Pócza Vajk Károly vajon mire gondolt, amikor stanozololhoz nyúlt?
