A nyáron, Budapesten Európa-bajnoki bronzérmet nyerő női vízilabda-válogatott két meghatározó tagjával az E.ON Világ magazin közölt interjút.
Már az interjúra való megérkezésetek pillanatában feltűnt, milyen nagy az összhang köztetek. A hétköznapokban mennyit beszéltek egymással, akár sportról, akár magánéletről?
Kisteleki Dóra: Ahogy vége a másik edzésének, rögtön megy a telefon, és egész nap tudjuk, hogy éppen ki, mit csinál. Non-stop beszélgetünk.
Kisteleki Hanna: A meccseket és a sportot is megvitatjuk, persze, de nem ez a fő téma, inkább csak ha olyan mérkőzésünk volt, vagy valami fontos dolog történt, akkor azt megosztjuk egymással.
Dóra: Az uszodán kívül egyébként jobban szeretünk mással foglalkozni, nem mindig csak a vízilabdával.
Kisteleki Hanna és Dóra testvérek és barátnők
Forrás: facebook.com
Ha a hétköznapokon is ennyire fontos egymás közelsége, gondolom karácsonykor sincs ez másképp.
Dóra: 24-én este együtt ünnepel a család. Testvérek, szülők, nagyszülők mindenki együtt. Sokan szoktunk lenni. Öt éven keresztül, amíg Olaszországban légióskodtam, ugyanígy zajlott az ünneplés. Volt, hogy csak 23-án éjjel jöttem haza, de 24-én mindig ott voltunk a szüleinknél.
Az ünnepek alatt mennyire figyeltek a helyes étrendre? Van egyáltalán ilyenkor edzésetek, vagy jobban elengedhetitek magatokat?
Dóra: Ilyenkor úgy gondolom, mindent megengedhetünk, nem fogjuk magunkat vissza. Eddig viszont szinte rendre volt a két ünnep között edzésünk, most ez az első év, hogy nekem nem, csak Hannának van ilyen kötelezettsége.
Mi volt számotokra az idei év legjobb pillanata?
Dóra: Egyértelműen az, hogy ugye a Margitszigeten volt a vízilabda Európa-bajnokság. Az egész család előtt tudtunk játszani.
Hanna: És ami a legfontosabb, végre együtt.
Kisteleki Dóra, (4-es) és Hanna (7-es) a válogatott kispadján is egymás mellt örült a válogatott sikerének
Fotó: MTI
Hogy kerültetek kapcsolatba a vízilabdázással?
Dóra: Úsztam sokáig, majd fél évig kosaraztam. 1994-ben Rómában volt a vizes-világbajnokság. Édesapám elvitt magával. Akkor még csak az úszásra mentünk ki, ott hallottuk, hogy a vízilabdás lányok döntőt játszanak. Persze kimentünk őket megnézni, és meg is nyerték a vb-t. Ott eldőlt a sorsom, pár hét múlva le is mentem egy edzésre.
Hanna: Én három hónapig kajakoztam a vízilabda előtt. Ahogy láttam, hogy Dórinak jönnek az eredmények, biztos volt, hogy én is pólózni fogok, úgyhogy én is ott szerettem volna lenni. Amikor elkezdtem vízilabdázni, mindig arra gondoltam, hogy majd egyszer játszhatunk együtt, és majd Orsival (a harmadik Kisteleki testvér – a szerk.) is, aki már visszavonult, a dobogó tetején ünnepeljük az olimpiai aranyat. Most nem voltunk együtt Londonban, reméljük majd Rióban sikerül elérni a célt. Orsival egyébként 14-15 évesen játszottunk együtt, egy klubcsapatban.
Dóra: Egyelőre egy Európa-bajnoki bronznál tartunk, ami közös, ezt idén szereztük a Margitszigeten.
Ha már közös játék… Idén egymás riválisai lettetek azzal, hogy különböző klubcsapatban játszotok. Nem is olyan rég találkoztatok egymással a medencében, ahol egy érdekes jelenet is lezajlott, mégpedig egy kívülről komolynak tűnő visszahúzás.
Hanna: Olyan helyzetben voltam, hogy meg kellett állítanom Dórát. Nem akartam sérülést okozni.
Dóra: Látványos volt a mozdulat, de nem volt semmi komoly, bár utána kiállították Hannát.
Hanna: Igen, a fejéhez nyúltam kicsit hozzá, de nem erősen. Vigyázunk egymásra ilyenkor.
Ha épp nem edzésetek, vagy meccsetek van, mit csinálnak a Kisteleki-testvérek?
Dóra: Amikor nem a vízilabdáról szól az életem, az első az anyaszerep. Programokra járunk lányommal, Zoéval.
Hanna: Én pedig velük vagyok nagyon sokat. Azon kívül, hogy testvérek vagyunk, a legjobb barátok is, Zoé pedig olyan mint a kishúgom. Nyilván eljárunk szórakozni is, vacsorázni a barátokkal.
Dóra: De ez kell is, szükségünk van rá. A nagyszülők nagyon rugalmasak, amikor én az uszodában vagyok, Zoé mindig velük van. Nagy és összetartó családunk van.
