2012. július 29-én izgatva ültem a televízió előtt, és tiszta szívvel szurkoltam Szilágyi Áron olimpiai döntőjén. Amikor a magyar vívó bevitte az utolsó tust Diego Occhiuzzi ellen, Horváth Mariann, az esemény kommentátora elsírta magát. Megható pillanatok voltak ezek, bizonyára a riporter mellett sokak szemébe is könny szökött.
Eltelt két év, én pedig egy szép novemberi napon, déltájt besétáltam a Vasas Pasarét Sportcentrum ajtaján, ahol immár az olimpiai bajnok Szilágyi Áronnal beszélgettem.
Fotó: MTI
– Edzés előtt vagy után zavarlak?
– A kettő közt. Délelőtt kilenckor kezdődnek többnyire az edzéseink, és azok nagyjából fél tizenkettőig tartanak. Van benne vívó és kiegészítő fizikai foglalkozás, aztán délután jövünk vissza fél hat körül a klubedzésre.
– Mióta tart ez a szerelem?
– Kilencéves voltam, amikor először lejöttem a vívóterembe. Korábban sok sportágat kipróbáltam, karatéztam, fociztam, tornáztam, tollaslabdáztam. Későbbi nevelőedzőm, Gerevich Gyuri bácsi jött el az iskolánkba, ott népszerűsítette a vívást, ami megtetszett.
– Miért nem párbajtőrözni kezdtél?
– Bejöttem édesanyámmal a vívóterembe, Gyuri bácsi végigmért, végignézett. Valószínűleg tetszett neki, amit látott, mert csak annyit mondott: „Gyere fiam, megtanítalak kardozni”. Ilyen profi módon történt a kiválasztás.
– Ha jól tudom, tanulsz is a vívás mellett.
– Igen, a Károli Gáspár Református Egyetemre levelező tagozatán pszichológia szakos hallgató vagyok.
– Nem nehéz összeegyeztetni a kettőt?
– Pozitív tapasztalataim vannak a tanáraimmal. Segítőkészek, ha éppen nem érek rá, más időpontot adnak nekem a vizsgákra.
– Mennyi idő jut a szeretteidre?
– Szoros a kapcsolatom bátyámmal, húgommal és szüleimmel is. Napi szinten beszélünk, tartjuk a kapcsolatot. Jellemzően hetente egyszer találkozunk. Hétvégenként összeülünk és megbeszéljük mi történt a héten. Fontosnak tartom ezt, mert a családi találkozások keretbe foglalják a hetet.
Fotó: MTI
– Barátnőd van?
– Igen, két éve vagyunk együtt.
– Gondolom nem először hallod a kérdést, de azért én is felteszem: milyen érzés volt nyerni az olimpián?
– Fantasztikus, már csak azért is, mert én sem számítottam rá. Bár tudatosan készültünk rá, hogy akár meg is nyerhetem a versenyt, igaz nem én voltam a top favorit. Hat-hétezer néző előtt lettem olimpiai bajnok. Rengeteg magyar zászlót lengettek, természetesen szép emlék marad ez egész életemben.
– A ceremónián lejátszott himnusz viszont csak hasonlított a magyarra.
– Akkor nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget ennek, hiszen nem úgy játszották el a himnuszt, ahogy kellett volna. Számomra azért felismerhető volt, megpróbáltam végigénekelni, ugyanúgy megéltem a pillanatot, nem lett nekem ettől sokkal rosszabb. Ezzel együtt jogos volt a magyar szurkolók felháborodása.
– Kit hívtál fel először a döntő után?
– Édesanyámat. Ő otthon, tévé előtt követte az eseményeket, mint ahogy édesapám is. A bátyám és a legjobb barátom volt kinn velem a versenyen.
– Huszonkét évesen olimpiai bajnok lettél. Van motivációs a következő ötkarikás játékokra?
– Igen. Még egyszer szeretném átélni az érzést! Ez az, ami folyamatosan mozgat, és visz előre. Továbbra is keményen készülök a világkupa-versenyekre, Európa- és világbajnokságokra, és természetesen a két év múlva rendezendő olimpiára. Célom, hogy először kvalifikáljak, aztán ott megismételjem a londoni teljesítményemet.
– Álmodtál már az olimpiai győzelemről?
– Érdekes módon nem nagyon. Nem vagyok az a nagyon múltban merengő típus, inkább a következő megmérettetéseim foglalkoztatnak. Arról álmodtam már, hogy megnyertem a riói olimpiát, de akár a világbajnokságot is mondhatnám.
Fotó: MTI
– Követed más sportágak eseményeit? Szoktál a tévében meccseket nézni?
– Abszolút, főleg olyan sporteseményeket, ahol magyarok képviselik hazánkat. Most közeleg a női kézilabda Európa-bajnokság, remélem, eljutok egy-két meccsre. Követem a teniszt, és néha leülök focimeccset is nézni.
– Kedvenc csapataid, sportolóid?
– Itthon a Vasas. Talán megélem, hogy az élvonalban is szoríthassak a labdarúgókért. 2009-től szurkolok a Bayern Münchennek. A teniszezők közül Federer játéka tetszik, korábban Roddickot is szerettem.
– Gyakran megállítanak az utcán?
– Előfordul. Van, hogy csak gratulálnak, kezet fognak, akadnak, akik közös képet, autogramot szeretnének. Néha kicsit meghatódom, hiszen ezek találkozások is bizonyítják, hogy mennyire szorítottak nekem az olimpián.
– Megszabott az étrended?
– Nagyon sok tanácsot kaptam dietetikusoktól, nagyjából tudom, hogy milyen mennyiségű szénhidrátot, fehérjét vigyek be a szervezetembe, mikor és mennyit egyek, a vitaminokat hogyan pótoljam. Ezekre ügyelek.
– A nagy terhelés mellet jut időd a pihenésre?
– Főleg nyáron. Akkor van idő pihenni, kikapcsolódni. Egy feszített versenyszezont követően szükség is van erre. Télen nincs pihenés, így nem véletlen, hogy nem tudok síelni, és nem vagyok a téli sportok szerelmese, de lehet, hogy ha egyszer kipróbálnám, az lennék.
– Pályafutásod alatt körbeutaztad már a Földet. Van kedvenc helyed?
– Leginkább a reptereket és a sportcsarnokokat ismerjük a legjobban. Ha új helyen járunk, egy-két órát szakítunk arra, hogy körülnézzünk. Főleg Európa- és világbajnokságokon van erre példa, hisz egyhetes a torna, így jut rá időnk. Európa nagyobb városait kedvelem, Londonba, Madridba, Barcelonába, Athénba nagyon szeretek járni.
– Nem félsz a repüléstől?
– Nem különösebben. Általában felszállásnál elalszom, és leszállásnál ébredek fel.
– Tartod a kapcsolatot más magyar élsportolóval?
– Nem tudom, hogy csak nálunk, a vívóknál van-e így, de külön készülünk másoktól, nem nagyon találkozunk senkivel. Elszigeteltség ez, melyet nem tartok jó dolognak.
– Barátságban vagy a Facebookkal?
– Az olimpia után egy évvel csináltam egy hivatalos oldalt. Edzőtáborból szoktam néha posztolni képet, de nem foglalkozom komolyabban ezzel.
– Privát oldalad van?
– Igen. Ott csak az ismerőseimet jelölöm vissza, leginkább üzeneteket váltok ezen keresztül.
