Tavaly számba vettük, hogy abban az évben éppen miért volt a legjobb magyar hokidrukkernek lenni, a vasárnap rajtoló világbajnokság előtt abból csemegézünk, hogy az elmúlt években mit tettek le a fiúk a jégre azért, hogy kiszolgálják a „világ legjobb szurkolótáborát“. Egy kis nosztalgiázás azoknak, akik már kívülről fújják ezeket a jeleneteket, és kedvcsinálás azoknak, akik még csak ismerkednek a hokidrukkerséggel. (Vigyázat! Fertőző, és lehetetlen belőle kigyógyulni.)
A csoport
A máig legemlékezetesebb pillanatok a szapporói világbajnokság feljutásról döntő meccséről vannak. Nem lehet végignézni a találkozó összefoglalóját anélkül, hogy ne éreznénk a torkukban a gombócot, és ne párásodna a szemünk. Ilyen egy igazi csoda hat percben, ami mögött évtizedek kemény munkája van, és amiben évtizedeken át csak reménykedni alig mertek még a legelvakultabb rajongók is. És aminek a gyümölcsét az egyik főszereplője sajnos már nem élte meg.
Amikor a kanadaiak áradoznak rólunk
A Japánban rendezett világbajnokság megnyerésével a világelit svájci tornájára váltott jegyet a magyar csapat 2009-re. A legjobb 16 csapat között a tisztességes helytálláson kívül mást nem várt senki a srácoktól.
Ez sikerült, emelt fővel jöhettek haza, a kiesés dacára, arról nem is beszélve, hogy a nemzetközi színtéren a magyar szurkolók is feliratkoztak a legnagyobbak közé: elnyerték a leghangosabb tábor címet.
Annak pedig külön van egy diszkrét bája, mikor a sportág bölcsőjének számító Kanada válogatottja zavarodik teljesen össze attól, hogy épp legyalultak egy csapatot kilenc nullra, és a szurkolóik úgy ünneplik őket, mintha ők nyertek volna (aki nem hiszi, kattintson ide).
Ahogy azt Shea Weber, aki akkor épp a Nashville Predators színeiben jégkorongozott, mondta a meccs után a hangulatról: “Egy rossz szót nem mondanék a szurkolóinkról Nashvilleben, halálosan szeretem őket, de ez más. Ez valami teljesen különleges dolog, amiben részünk volt, és nagyon szép”.
Pizzát nem eszünk soha
A magyar fővárosban rendezett világbajnokság 2011-ben az utolsó találkozón dőlt el. Az olaszok ellen játszottunk, hosszabbításban, egy videóbírós góllal buktuk el az újabb feljutást, a karnyújtásnyira lévő csodát. Szívszorító volt lelátókon és a pályán a sok csalódott, összetört arcot látni, ahogy csapat és drukkerei szinte egy emberként gyászolják a majdnem megszerzett világbajnoki címet. A himnusz így is járt a fiúknak, csak nem a hangszórókból, hanem szurkolói torkokból. Amúgy sem egy vidám szerzemény, de ebben a helyzetben sokan megkönnyeztük.
A tornára frissen honosított, jégen zokogó Ladislav Sikorcin pedig az egyik legkedvesebb szomorú emlékünk lett a válogatottról.
Bárkit el lehet kapni egy meccsre
Még minket is. Ez volt a tavaly Budapesten rendezett világbajnokság legkeserűbb tapasztalata. A legédesebb pedig, hogy ez fordítva is működik, azaz mi is elkaphatunk bárkit. Ennek elszenvedői a kazahok voltak. A legeknél maradva, a legnagyobb tanulság pedig az, hogy nem szabad egy rossz meccs után leírni egy csapatot.
Nem bocsátkoznánk hosszabb “mi lett volna ha” találgatásba, de meg vagyunk róla győződve, hogy óriási segítség volt egy kudarcként megélt vereség után jégkorongosainknak, hogy felsorakozott mellettük a tábor. Sőt, az edzésre belopózva szurkolással magasra tették a lécet az idén Koreába utazó drukkerkülönítménynek.
