Azt gondolná az ember, hogy amikor már alig vannak események, üresedik az olimpiai park, és mindenki csak lézeng jobbra-balra, akkor már senki nem siet igazán sehova. Mindenki türelmes és nyugodt. Na, maximum a mesékben.
Koradélután békésen ültem a buszon, a záró ceremónia miatt egy csomó útvonal lezárva, az autókat sem engedték arra, amerre szokták, ezért dugó volt. Már majdnem a Sajtóközpontnál voltunk, a busz azonban beragadt, nem tudott visszafordulni és beállni a helyére.
Fél perc lett volna gyalog megtenni az utat, de mi csak állutnk és állutnk… Megkérdezte egy újságírónő: nem lehetne itt kiszállni? A sofőr csak rázta a fejét. Még tíz perc várakozás. Majd jött egy férfi, kanadai zászlóval, kanadai mezben – nyilván a hoki döntőre sietett – szintén elkezdte kérlelni, hogy nyissa ki az ajtót, hiszen csak az úton kéne keresztül menni.
Fotó: Europress fotóügynökség
A vezető persze nem tudott angolul, bár nyilvánvalóan értette, miről van szó. Ettől függetlenül egyik fülén be, a másikon ki. A kanadai meg begurult, és nekiállt veszekedni. Mondta a magáét angolul. Hogy már pedig engedje őt le. Ha már nem engedi le, akkor legalább váltson sávot. Persze nem történt semmi. (Megjegyzem, tényleg rossz sávban állt.)
A riporternél aztán végleg elpattant a húr, elkezdett fel-alá járkálni a busz folyosóján, aztán egyszer csak észrevette azt, amivel vészhelyzet esetén be kell törni az ablakot. Felkapta, odatartotta az ablakhoz, és hisztizni kezdett: vagy engedi leszállni, vagy az ablakon át fog távozni.
Néhányan be is álltak mögé, hogy érezze a törődést, a vezető meg a fenyegetést. Azért még így is el kellett ismételnie néhányszor, a végén már szinte kiabálva, mire a sofőr végre észbe kapott. Sávot vált, és röpke 20 másodperc múlva már benn is állt a busz a helyén.
Kicsit sajnálom, hogy így lett, mert bár így is igen szórakoztató jelenet volt, megnéztem volna, ahogy az ablakon távozik az agresszív kanadai riporter. Bár azt hiszem, érthető okokból volt agresszív.
