Panaszkodtam már az ételre korábban is, de a palacsinta eddig kimaradt. Pedig a szocsi olimpia akár a palacsinták olimpiájaként is bevonulhatna a történelembe. Nem kizárt, hogy az önkéntesek fogják is így emlegetni egy darabig. Az is biztos azonban, hogy ezek a palacsinták holtversenyben végeznének az utolsó helyen.
Ugyanis az első napok változatos borzalmai után jobb nem lett, csak redukálódott az ételkínálat. Először örültünk a palacsintának, azért azt mindenki szeretni szokta. De nem heteken keresztül, minden áldott nap. Főleg nem reggel. Főleg nem pocsék töltelékkel. A lekvár, bár sok gyümölcsöt nem látott, azért finom volt. A sonkaszerű izével és tojással töltött verzió is még elment. De a darált húsnak álcázott, beazonosíthatatlan masszával teli palacsinta az mindenkinek sok(k) volt.
Sebaj, majd egyszer, otthon, a jó kis hortobágyi… De az is csak úgy egy fél évvel azután, hogy hazamentem. Aki ismer, alig hiszi el, hogy tényleg leírom, igazából számomra is kissé felfoghatatlan, de ha ennek vége, jó sokáig nem akarok palacsintát látni!
