„Labdarúgásban Csongrád megye az átlagosnál is halmozottabban hátrányos helyzetű terület. Nincs élvonalbeli futballvállalkozás. A pályák, stadionok többsége katasztrofális állapotban van. A villanyvilágítás jellemző hiánya miatt az amatőr csapatok az év nagy részében nem tudnak normális edzésmunkát végezni. Kevés az utánpótlás korú játékos. Az iskolai szünetekben szinte senki sem foglalkozik a gyerekekkel.”
Egy, a Csongrád megyei labdarúgás helyzetével foglalkozó elemzésből írtam ki a fenti néhány mondatot. Nem ezen a héten készült, nem is tavaly, de aktualitását aligha vitathatja bárki is. A szerzője neve maradjon titokban, mint ahogy a vitában hozzászólók legtöbbje is azt kérte: inkább név nélkül említsem véleményét. Mert megyénk focija többek között azért is ilyen rossz, mert évtizedek óta széthúzás jellemzi, a fociban résztvevők már nem is ellenfelek, sokkal inkább ellenségként tekintenek egymásra, a szakmai vitákat pedig felváltották a személyeskedő veszekedések.
De térjünk vissza az összefoglaló jelentéshez:
„Az ország négy részre szakadt – Budapestre és agglomerációjára, a fejlettebb nyugati országrészre, a szegényebb, de futballban hagyományosan erős Észak-Kelet-Magyarországra és a halmozottan hátrányos helyzetű leszakadókra. Csongrád megye a tartósan leszakadók közé tartozik. A régióközpontok közül Szegeden áll a legalacsonyabb színvonalon a futball. Ami meg a futballpályákat illeti: a Felső-Tisza-parti stadion és a város második nagyobb pályája, az SZVSE stadion is katasztrofális állapotban van. Bármilyen megoldás is születik Szeged első csapatának versenyeztetésére, mindenképp szükséges a SZEOL-stadion átrendezése, modernizálása.”
A most leírtak sem kívánnak bővebb kommentárt.
Egy jeles sportújságíró így látja:
„Az egész szezon egy meccsen, a Kisvárda elleni visszavágón múlt. Ha ott nyert volna a Szeged, most ugyanazokat a játékosokat „sztárolnánk”, mint akiket azóta már el is zavartak a csapattól. De nem nyert… Hogy miért nem, annak két oka lehet. Az egyik, hogy jobb volt a harmadosztályú Kisvárda. Ez szörnyen hangzik. A másik, amit Gálhidi György vezetőedző is pedzegetett – a csapatban volt olyan, aki nem is akart bennmaradni. Ez meg még szörnyűbben. De mi van akkor, ha a második fele mégis igaz a felvetésnek. Mert Gálhidi nyilván látott olyan dolgokat az edzésen, amelyek erre a kijelentésre ösztökélték. De kinek állhatna érdekében, hogy kiessen a csapat? A vezetőknek? Biztosan nem! A szegedi vezetés tagjait főként dicséret illeti, a hátteret illetően valóban profi volt a klub, hiszen amíg Egerben nem volt az NB I-es csapatnak 300 forintja egy zsugornyi ásványvízre, addig a szegedi játékosok két meccs között infúziót kaptak, és hidegszaunában regenerálódtak.
Ebben a kiesésben annyi szerepe van a vezetésnek, hogy nem jó játékosokat választott a csapatba. Mentálisan gyenge, máshol már megbukott futballisták szerepeltek a keretben. Az nem lehet véletlen, hogy a két, osztályozós meccsen három szegedit állítottak ki, egyet szövegelésért, egyet szándékos rúgásért, egyet meg szándékos ütésért. Ahogy az sem lehet véletlen, hogy két szegedi öngól született a párharcban. Azt is hibának látom, hogy a vezetők nem törekedtek arra a vezetők, szegediekkel legyen tele a csapat, mindössze öt szegedi volt az első keretben.
Egykori kiváló szegedi labdarúgó, aki edzőként is bizonyított, az összefogás hiányát emelte ki válaszában:
– Olyan szűkös időkben, mint amilyeneket mostanában élünk, hatalmas hiba, hogy Szegeden megosztják az erőket. Tudomásul kellene venni, hogy a város – mivel sok sportágban van élcsapata – a fociban legfeljebb egyetlen klubot tudna olyan mértékben támogatni, amely valós segítséget jelenthetne. Ehelyett tucatnyian tartják a markukat a pénzosztáskor, mindenki a saját körzetének kéri a támogatást, egyre másra épülnek a kisebb pályák, ahelyett, hogy a pénzt összeadnák, a város közös érdekét szem előtt tartva egy stadion felépítésére koncentrálnának. Túl sok csapat rivalizál egymással, ami még nem lenne baj, de ennyire egyszerűen nincs pénz. Nézzük csak Debrecent. Valaha megszámolni nem lehetett hány csapatot indított a város a különböző osztályokban. Egy bő évtizede mindenki a Lokira koncentrál, és meg is lett az eredménye.
xxx
A három, tájékozottságról és szakértelemről árulkodó vélemény után szólaljon meg az utca embere. Közülük mind hangsúlyozta: nem ért a focihoz, de nagyon szereti.
– Ezért is mondom magának, nem kell itt nosztalgiázni, meg okokat keresni: Szeged egyszerűen foci szempontjából elátkozott város. Már elmúltam ötven éves, de kölök korom óta nem volt olyan, hogy a város csapata 5 éven át folyamatosan az első osztályban szerepelt volna. Hát akkor miről beszélünk? – legyintett egyikük a Széchenyi téri totózóban, és arról faggatott, mennyire vagyok otthon a norvég másodosztályban, mert arra akar fogadni.
– Olyan beteg mifelénk a foci, hogy nem doktor kell ide, hanem világhíres professzor, aki nem injekciós tűt hoz magával, hanem szikét az operációhoz. No meg sok-sok pénzt – nevetett rám egy úr a Kárász utcán, és kirántotta egyik zsebét, hogy mutassa: nála ugyan egyetlen fillér sincs.
xxx
Mondhatnám: a cikknek itt vége, a vitát lezártuk. De nem mondom. Igenis arra kérek mindenkit, akit csak egy kicsit is zavar, hogy a mi megyénk jelenleg a legutolsó a magyar foci rangsorában, írja meg véleményét. Mert lehet, hogy se szikéje, se pénze nincs, de még mindig hiszek abban, hogy a közös gondolkodás lendíthet az ügyeken. Még a Csongrád megyei foci ügyén is…
