Amikor az elmúlt szombat délután a bíró már másodszor zavarta le a csapatokat a SZVSE pálya megkínzott és gyepéről szurkolói rendbontás miatt, arra gondoltam: a szegedi fociról soha többet nem írok egy sort sem. Amikor a pályáról kilépve azt láttam, hogyan pusztul a város egyik legértékesebb sportlétesítményének tornacsarnoka, már úgy láttam: igenis, kell írni a szegedi labdarúgásról, mert ha az NB II most a mi számunkra még csak álom sem maradt, a remény – amiről tudjuk, hogy csak utolsóként hal meg – még itt él bennünk, Tisza-parti sportbarátokban.
Szóval írni, de nem most, amikor az ember legszívesebben minden vessző helyére egy-egy vaskosabb káromkodást illesztene. Ezért vártam pár napig, hogy legalább a higgadtság látszatával készülhessen egy pillanatfelvétel a nagy betegről, amit Csongrád megyei focinak hívnak. Nem véletlenül választottam a néhai Végh Antal író „Miért beteg a magyar foci?” könyvére utaló címet. Ugyanis arra szerettem volna utalni: történhetett bármi a magyar labdarúgásban, lehetett ez a sportág magasban vagy mélyben, Csongrád megye évtizedek óta azon terültek közé tartozik, aminek nevét hallván csak legyintenek a futballban járatosak. Vagyis a betegség nem mai keletű.
Pedig egyben szuper profik a helybéli sportvezetők. Ez a fogadkozás és a magyarázkodás. Nincs olyan év, amikor ne hallanánk: na, majd most új alapokra helyezzük megyénk labdarúgását. És nincs olyan év, amikor ne találnák meg azt a külső körülményt, ami miatt nem sikerült.
De vajon milyen küldő körülményt okoljunk a Szeged 2011 bukása esetén? Mert azt aligha nevezném külső körülménynek, hogy két év alatt majd fél tucat edzőt fogyasztott a csapat, hogy két év alatt az is elment, aki még ide sem ért, aki viszont maradt, arról fogalmunk sem volt, miért és honnan jött. És milyen külső körülmény rovására írható, hogy Szeged első számú csapata olyan pályán játszott, amilyenre mondjuk Angliában még egy 5. osztályban szereplő amatőr gárdát sem zavarna fel az edző. Olyan pályán, ahol arra nem találtak egy embert, aki az eredményjelzőt kezelje, ahol két év alatt nem hogy székek kerültek volna nagylelátóra, de még padok is tűntek el, és az számított nagyberuházásnak, hogy a Kossuth Lajos sugárúti lelátó (lelátó, ugyan már…) kapott néhány köbméter betont, nehogy összeomoljon az egész.
És mindez történt Dél-Magyarország regionális központjában, a szépségre méltán büszke Szegeden.
Persze történt más is. Elfeledtük a három éve tett ígéreteket, miszerint helyi erőkre, szegedi és Szeged környéki tehetségekre épülő csapatot épít majd a szakvezetés. Helyette a városhoz semmivel sem kötődő légiósok jöttem, és aki ez ellen szólt, annak hangját vagy nem hallották meg, vagy a véleményt elintézték egy kézlegyintéssel. Közben a szurkolók lelkesedtek, mert a szurkolónak ez a dolga, hittek, mert a szurkoló ebben is nagyon jó. Majd az elmúlt szombaton néztek ki a fejükből, és megpróbálták összeszámolni: vajon hányadszor verték át őket.
Ez utóbbi fölösleges volt. Mert hiábavaló próbálkozás számolni az összeszámolhatatlant.
Mint ahogy arra sem találnák embert, aki megmondaná: miként tudtak úgy „vitézkedni” megyénk csapatai, hogy aki csak kieshetett, az ki is esett a bajnokságából. Az egykor szebb, de még mennyivel szebb napokat látott Hódmezővásárhely és Makó a megyei bajnokságba süllyedt alá, éppen úgy, mint az a Tisza Volán SC, ami remek utánpótlás neveléséről vált híressé, de a „nagycsapatát” jószerével csak az nem kalapálta el az idén, aki nem játszott velük. A Mórahalom is ballagott vissza a „megyeegybe”, így aztán a nemzeti bajnokságban (vagyis abban, amit NB jellel tüntetnek fel a focitérképen…) csupán egyetlen gárda maradt: az NB III-ba besorolt Szeged 2011.
Elképzelhető, hogy megyénk minden településéről az éj leple alatt megszökött az összes focihoz értő? Elképzelhető, hogy Csongrádban a férfiak focicipőt viselő lábát különös kór támadta meg? Talán valami sötét és fondorlatos összeesküvést szőttek a földön kívüliek a Csongrád megye foci ellen? Gyanítom: nem ezekben kell keresni az okokat.
De akkor miben? – verem tanácstalanul és kétségbeesetten a számítógépem billentyűzetét, olyan emberként, aki imádja ezt a sportágat, és sajnálja a fiait, mert soha nem láthattak szülővárosukban egy olyan meccset, amire hetekig boldogságtól kipirult arccal lehetett visszaemlékezni.
Értük és persze a foci minden, a Tisza közelében felnőtt szerelmeseként kérem a szakma legjobbjait, ugyan küldjenek már választ erre a cikkre, amit nem titkoltan vitaindítónak szánok. Induljon egy beszélgetés, ami lehet pezsgő, de ne legyen gyalázkodó, legyen reményt keltő, de ne legyen személyeskedő. Ugye, meg tudjuk oldani, sporttársak? Akkor hajrá, írjanak. Mert a Csongrád megyei fociról még mindig lehet beszélni és írni.
Csak azt nem szeretném, ha végleg leírnánk…
