Balról karfiolfül, középen állandóan mosolygó-vigyorgó fej, jobbról még egy karfiolfül – így néz ki szemből Ungvári Miklós. Le sem tagadhatná, hogy cselgáncsos. Pláne, hogy a jobb cimpát tetoválás díszíti, egyetlen szó: dzsúdó. Nem, nem japán betűkkel. Nem is mai magyarul. Hanem rovással. „Magyarok vagyunk, nem?! De!” – így indokol Miki.
Fotók: Neményi Márton
Az úgy volt, hogy hosszú ideje fűzte hősünket tetkóra egy Hollandiában élő „varrós” haverja. „Nagy mágus, New Yorkban is dolgozott. Minden testrészre tetovált már. Ugye érted, mindenhová?!” Csak épp fülre nem. Márpedig Miki füle kuriózum, porrá zúzta benne a porcot a sport, onnan a karfiolosodás. „Egy végigheinekenezett amszterdami este után mondtam neki igent” – szól ma a vallomás.
Gladiátorképző
„Kicsit hiperaktív vagyok.” Ez az első, amit közöl magáról Miki. Kérdezünk valamit, de nem hallja, ismerősnek integet, aztán egy másiknak, a harmadik a nyakába borul, a negyedik jattolni jön hozzá, „csak köszönni ugrottam ide, Mikikém”. Órákkal később sikerül leülnünk vele, de a széken is úgy ficánkol, majd’ leugrik róla. Percenként szól a telefonja, menő darab, nemzeti lobogó a háttérkép, „bocs, bocs, most nem jó, visszahívlak, oké, oké, peace, peace, cső, cső”. Sok barátja van, egyre több, „de nincs rájuk időm, lemorzsolódnak, annyira sajnálom, annyira, annyira”.
Amúgy a Magyar Lovas Világkupán vagyunk, a Papp László Arénában. Van itt kisugratás, nagyugratás, őshonos fajtabemutató, fogathajtás; mindegy, csak patás legyen és nyerítsen. Miki is versenyez, díjugrat a celebfutamban.
Ceglédi fiú ő, ezerkilencszáznyolcvan októberében született, három rekesz sört nyert vele az apja, indokoltan. Érkezése előtt négy lány volt az Ungvári famíliában, Erika, Erzsike, Éva és Enikő. „Húzták fatert az asztalosműhelyben, ahol dolgozott, hogy nem tudsz te pöcsöst csinálni. Fogadtak. Sörben, persze. Rekesz. Három.” Miki jött, aztán még öt tesó, mind fiú, András, Péter, Tamás, Zoltán, Attila – null-négyről fordítani hat-négyre, azért ebben van kakaó, srácok.
„Imádtam annyi ember között élni. Megtanultuk, figyelni kell a másikra. Ha egyetlen tábla csoki volt, mindenkinek jutott belőle egy-egy kocka. Nem szarták elénk az életet, de így is megvolt, ami kellett” – mondja ma Miki. Volt például lavórjuk, abban fürödtek. „Azt nagyon szerettem. Csak a hajmosást utáltam, olyankor visítottam, mint malac a disznóvágáson.”
Négy-öt fiú aludt a nagyszobában: gladiátorképző emeletes ágyakon. „Esténként sokat barchobáztunk. Egyszer valamelyik tesóm állatra gondolt, négylábúra, rózsaszínre, nem jöttünk rá, aztán elárulta, hogy a rózsaszín párduc. Jól megvertük, mit szívat bennünket.”
Durcás
Persze hogy a bunyó volt a kölkök legfőbb szórakozása; naponta reccsent kanapé, tört csillár, szakadt függöny. Miki ráadásul csavargósnak bizonyult, szökött otthonról, szökött még az óvodából is. „Sírt, rítt édesanyám, hogy egyször, möglásd, bajod lösz, a sírba viszöl.” Néptáncra íratták a nővérei mellé, azt szerette eleinte, de pár hónap után elunta magát. Sportágat kerestek neki. Mikike bokszolni vágyott, de édesanyja nem engedte. Akkoriban költözött haza Ceglédre a jeles dzsúdóedző, Bíró Tamás, még a helyi lap is hírt adott a történésről. „Valahogy lekeveredtem, tízéves voltam ekkor. Az első edzésen kölcsön kaptam egy judogit, és rögtön beleszerettem az illatába.”
Aztán csakhamar saját ruhája is lett. „Az a márka, aminek egy kiskakas a jele. Hetekig abban aludtam. Aztán már nem. Aztán megint igen, amikor a kilencvenkettő nyarán Barcelonában olimpiai bajnok Kovács Anti az ősszel meglátogatott minket Cegléden, és dedikálta a dzsudokimat. Antinak megfogadtam, hogy egyszer én is olimpiai bajnok leszek.”
Ungváriék Szent Jánosa
A morális muníciót az otthoni videomagnóról nyerte Miki, karatés filmekből. Szellemképesre nézték VHS-en Bruce Lee-t és társait. A mozi természetesen rendre az élmény testközeli familiáris feldolgozásával folytatódott: adtak egymásnak a srácok, távol-keleti harci sikolyoktól zengett a Cegléd-széli ház.
A bunyók melléktermékeként derült fény Miki rejtett képességére: „Én adtam becenevet mindenkinek.” Valamelyik öcs „onááá” kiáltásokkal kísérte önnön kungfu-rúgásait, mire Miki ráragasztotta az Oná nevet. Dagadt, Ruszki, Karvaly, Teca – legyen elég ennyit felvillantanunk Ungváriék Szent Jánosa terméséből.
Az általános iskola után autószerelő szakközép következett, rengeteg kikérővel, edzéssel, versennyel tarkítva. „Kicsit retardált voltam, még tizenöt évesen is matchboxoztam” – így röhögi ki Miklós a tini Mikit. Azért ezerkilencszázkilencvenkilencre meglett az érettségi, plusz egy junior Európa bajnoki ötödik hely is beesett, már a Kecskemét versenyzőjeként. „Az volt a nagy áttörés, felfigyeltek rám.”
Ötvenezer forint! Azt hittem, el sem tudom költeni.
A következő évet végigtréningezte, anyja tartotta el, s hogy valami kis zsebpénze is legyen, eljárt segédnek egy vízszerelő mellé. „Abból vettem az első Adidas-táskámat, oldalzsebes, állat, négyezer-kilencszázkilencven forint, mindenki engem nézett, annyira menő volt.”
Kétezer-egyben kontinensbajnok lett, ipponnal hozta az összes meccsét. Jelentkezett is mellé támogató nagy hirtelen. „Havonta ötvenezer forint! Úgy éreztem, milliomos lettem, azt hittem, ennyi pénzt el sem tudok költeni.” Pedig a dőzs csak eztán következett. Még abban az évben felnőtt magyar bajnok lett hatvanhat kilóban, kétezer-kettőben ismét, és megnyerte mellé az Európa bajnokságot is Mariborban. Boldog szponzora húszezerrel emelte az apanázst, a szülöttére büszke Cegléd havi tizenkétezret kezdett utalni, s még némi állami ösztöndíj is befigyelt a dagadó bankszámlára.
Savas ujj
A következő tíz év vegyesre sikerült, akadt benne arany is, ezüst is, bronz is, resztli is. A kétezer-négyes athéni és a kétezer-nyolcas pekingi olimpiára ugyan kijutott Miki, de nem ért el helyezést. Kínába amúgy tán élete legjobb formájában, aranyesélyesként érkezett, de két kötelező győzelem után a harmadik meccsén, bizonyos Gadanov ellen eltaktikázta magát: három másodperccel a vége előtt megintették, leléptették. „Pedig az orosz már a halálán volt, lépni alig tudott, lesavasodott még a lába ujja is.” Ha nem kapkod Miklósunk, a hosszabbításban megeszi ellenfelét. Csakhogy akciót akart veszettül, és nagy igyekezetében belenyúlt a másik kabátujjába. Ami szabálytalan. Így dőlt el az addig ikszre álló meccs egy buta intéssel. „Szerintem nem is nyúltam be, hanem kívülről martam rá a ruhára. Meg hát ki látja azt olyankor! Amikor a bíró megállította a küzdelmet, az orosz másodpercekig nem is értette, mi történt… Jó, balfasz voltam.”
Mindegy is ma már, az évkönyvbe az került: Ungvári a harminckettő között kiesett.
Volt, aki leírta Mikit, de a kétezer-kilences tbiliszi és kétezer-tizenegyes isztambuli Eb-győzelem jelezte: lehet még (minimum) egy nagy dobás ebben a fiúban.
Londonba, idén, harminckét évesen utazott. Ipponnal kezdett, aztán ipponnal folytatta, volt benne vitamin, két meccs alatt összesen harminchat másodpercet töltött a tatamin. (Bocs.) Eztán szlovént vert a nyolc közé jutásért, majd egy lengyel hátán négybe került, a favorit spanyol Uriartét jukózva pedig a döntőbe. Nagyon úgy tűnt, meglesz az a Kovács Antinak ígért olimpiai arany, de a grúz Shavdatuashvilitől kikapott a mi Mikink. Fölnézett az ég felé, meghajolt, beballagott az öltözőbe, majd fél óra múlva edzőtől, szurkolótól, mindenkitől elnézést kért az ezüstért. „Az egész versenyen jól védekeztem, csak épp a döntőben aludtam be egyszer. Pont eggyel többször, mint kellett volna. Hatvankét százalékosra értékeltem a formámat. Nyolcvan kellett volna a győzelemhez.”
Ha az utcán elkiáltanám magam, hogy veszélyben a haza, százból talán öten csatlakoznának
Miért hatvankettő? „Csak.”
Kiakadt. „Két hónap kellett, mire képes voltam föltenni a polcra azt az ezüstérmet.”
Ippon őrnagy
Civilben megállás nélkül mókázik, de a szőnyegen nincs jópofizás, sőt.
Mérkőzéseire billegős, Terminátor-járással érkezik, nem tekint a tatamin túlra, a győztes kihirdetése után pedig hátramenetben araszolt vissza a küzdőtér széléig. Mindig. „Így kell csinálni. Nem fordítunk hátat. Ebben totál konzervatív vagyok, mondják is rám, hogy Ungi a japánoknál is japánabb. Valamikor az volt a normális, amit én csinálok, de mára lelazultak a dzsúdósok. Régen, ha bejött a sensei, elkussolt mindenki, ma simán dumálnak tovább. Vagy meg lehet nézni egy olimpiai döntőt. Annak idején a győztes csöndben maghajolt, és csak az öltözőben kezdett örülni, ma meg sírva fakad, az edzője nyakába ugrik, úgy csókolgatja.”
Mikit mindig is vonzotta a hierarchia, a katonás világ. Amikor éppen nem úgy ment a sport, ahogy elképzelte, felnőtt fejjel, érettségizettként rendőr szakközépbe jelentkezett, kétszer is. Mindkétszer felvették, egyszer bele is kezdett, aztán pár nap után mégiscsak a tréningeket választotta, s mellesleg szakedzőit szerzett a TF-en.
Mostanság is jár a fejében, hogy rendőrnek kéne állni – de most már a főiskolán gondolkodik. Nyomozó lenne, esetleg kiképző, fegyverszakértő, vagy kommandós, mint az egyik öccse, tök mindegy, csak a jó oldalon küzdhessen a rossz ellen.
Bruce Lee-től jön neki, meg Rocky-tól, meg a többi akcióhőstől, hogy az igazi férfi feszt igazságot oszt, önfeláldozó, és hűen szolgálja a szolgálandót. „Ha az utcán elkiáltanám magam, hogy veszélyben a haza, gyerünk, fegyverbe, ha kell, adjuk az életünket, százból talán öten csatlakoznának hozzám. Normális ez így?… A múltkor kérdezte tőlem egy cselgáncsos kisgyerek, miért küzdök akkor is, ha fáj a lábam. Hát, belőle sosem lesz bajnok. És háborúban nem ugrana ki az árokból, hogy a golyózáporból behúzza maga mellé az ellőtt lábú társát.”
Nyolcvan kellett volna
Miki már kölökként is kiállt az igazáért – volt respektje -, s e nem minden esetben egészséges tulajdonságát felnőttként is megtartotta. Még kétezer-hétben, egy friss Európa bajnoki győzelmet ünnepelt Cegléden földijével, az akkor szintén Eb-t nyerő Lőrincz Tamással, amikor egy diszkóban kóstolgatni kezdte őket négy biztonsági őr. Állítólag rossz helyen beszélgettek, „leszűkítettük a folyosót”. Az átlagpolgár nem szállt vitába négyszer egy mázsa szteroidos izommal, pláne, ha ő maga hatvanhat kilóban indul, inkább lép kettőt hátra. Vagy hármat. Miki viszont inkább előre lépett. Meglökték. „Hasba rúglak, zsírt fingasz!” – szólt erre Miki kedvesen. Amivel benevezhetett volna az év dumája versenyre, csakhogy az ilyes konfliktusokat Cegléden sem a verbális debattőri képességek szokták eldönteni. Rejtői pofozkodás támadt, melynek során Miklós egy székbe huppant, onnan osztotta lábbal a kopaszokat. Stílszerűen bicska zárta az attakot, hogy gyöngyháznyelű volt-e, mint a Piszkos Fred első oldalán, sosem derül. Mindenesetre tény, hogy Miki combján akkora lék nyílt, hogy négy ujj fért be rajta, egyszerre.
Fiatal doktornő ügyelt a kórházban, ahová autón bevitték a haverok a kivérzett magyar harcost. „Kérdezte a csaj, mi történt. Mondtam, szalonnáztunk. Nem vette a poént, de azért csak bestoppolt.” Rendőrségi ügy lett a dologból. „A szembesítésre egy olyan őrt vezettek elém, aki ott se volt a diszkóban. Valamiért nem lett meg a tettes.” Persze kínálkozott hatékonyabb megoldás is: a küzdősportosokról tudni, összetartanak. Mikit már a kórházban felhívták páran, dzsúdósok, bokszolók, birkózók, hogy kell-e segítség. „Megfordult a fejemben, hogy igent mondok, de akkor meg arra gondoltam, miben lennék különb egy kidobónál.”
Korrekt.
Karfioltól karfiolig
Van pár sportág, amiben hasít Miki: ha nem cselgáncsozik, akkor fut, szeptemberben másfél óra alatt nyomta le a budapesti félmaratonit. Máskor meg motorozik, gyakran lovagol.
„Fain kis ló, hú, de jól karcol!” – ilyeneket mond most a pálya mellől. Meg ilyeneket: „Komám, kicsit visszatelefonál az a paripa, bitangul rázza a fejit! Nem csoda, nézd, mit összefűrészel neki!”
Mintha ráragasztották volna
Rögtönzött képzésen tudjuk meg, hogy a „fűrészelés” a kantár rángatását jelenti. És az is új infó, hogy Miklós pár éve beruházott a lósportba; előbb Cudart vásárolta meg, aztán Durcást, a vérbeli versenylovat, belőlük áll ma az Ungi-ménes. Amúgy megüli ő más lovát is, sőt mást is fölenged a sajátjaira: „A Paci Doki Alapítványnál sérült, pontosabban kihívással élő gyerekekkel foglalkozunk.” Szűk körben.
Itt az Arénában viszont ezrek nézik, hogyan teljesíti Miki a celebfutamot. A feladat első fele rendhagyó, tucatnyi akadályon kell átugratni, aztán viszont le a lóról, százméternyi futás következik, végül be kell ülni egy a pálya szélén parkoló sportkocsiba, s szlalomozni keveset. Megy Miki, mint a meszes, úgy üli Durcást, mintha ráragasztották volna, de az autóval eltéved a bóják között, borít is párat, pörögnek a hibapontok.
Karfiolig érő szájjal száll ki – bukott ő el ennél fontosabb meccset is idén.
