Ahogyan arról írtunk, a magyar versenyző részt vett, és futamában hatodik lett a világ egyik legdinamikusabban fejlődő új sportágában, az „állva evezésben” a kaliforniai Dana Pointban, Doheny State Beachen.
A 25 ezer dollár összdíjazású viadal a sportág főversenye, több ezren érkeztek Kaliforniába, hogy részt vegyenek rajta. Fazekas-Zur Krisztina 2010 óta él az Egyesült Államokban, így neki ezúttal nem kellett utaznia. Dolgozni ment ki anno a tengerentúlra párja után, aztán folytatta a kajakozást, és nagyon jól tette.
A korszerű gondolkodás eredményre vezetett. Azt mondja, ha idehaza egy kicsit jobban biztosítanák a sportolóknak a szabadságot, nem lenne ekkora a feszültség és bizonytalanság. Persze szerinte is meg kell találni az egyensúlyt.
Fazekas-Zur Krisztina (Fotó: MTI)
Stand up paddle surfing. Ez a neve a sportágnak. Hogy lehet ezt magyarra fordítani?
Elég hülyén hangzik, de nem tudom máshogy megfogalmazni: állva evezés. Nem kajakozás, nem kenuzás és nem is szörfözés. Nagyon fejlődik a sportág, ez volt a második alkalom, hogy ezen a versenyen elindultam. Lényegében ez a világbajnokság, nagyon népszerű kupa. Több kategória van: a pénzdíjas elit a profik mezőnye, elég magas nevezési költségekkel, és vannak nyílt versenyek, ahol leginkább a korosztály alapján osztják be az indulókat. Már vannak európai versenyek, például Németországban, a cégek is támadják Európát.
Miféle cégek?
Akik a deszkákat, a boardokat gyártják, ez komoly üzletággá nőtte ki magát. Sokfajta deszkát használnak, a hosszúság csak a kötött, annak 12,6 lábnak kell lennie, azaz majdnem négy méternek. Vannak stabilabb, gyorsabb deszkák, de tudni kell, minél stabilabb, annál lassabb is. Mindenki keresi a legjobbat, a legideálisabbat. Nem egyszerű, mert van, amikor sík vízen kell evezni, és van, amikor a hullámokat kell legyőzni.
Vagy éppen a kétkedőket, az értetlenkedőket. Akik azt mondják, egyszer amerikai színekben, aztán magyar színekben versenyzel, majd lehet, megint amerikai leszel.
2010-ben költöztem ki, tehát lassan két és fél éve, abban az évben és 2011-ben amerikai színekben sportoltam. Nem azért jöttem ki, hogy kajakozzak, hiszen akkor én már úgy éreztem, nem érdemes annyira erőltetni. Csak amolyan kezdeti kiindulópontnak gondoltam a sportot. Nem volt jó az angolom, zöld kártyára vágytam, melót akartam keresni, és be akartam illeszkedni, úgy éreztem, így könnyebb lehet. Aztán annyira jól ment, és jöttek az eredmények, hogy később komolyabban vettem. 2011-ben három világkupát nyertem, és a vb-n is második lettem egyéniben. Ekkor döntöttem úgy, hogy hazamegyek, hátha összejön a gyermekkori álmom.
Itt amerikai színekben (Fotó: MTI)
Hogy ismerkedtél meg a pároddal (Rami Zurral – a szerk.)?
Kati néni csoportjával 2006-tól három éven keresztül ide, Kaliforniába jártunk edzőtáborozni. Ő is itt készült a 2008-as olimpiára, itt ismerkedtünk össze.
Amikor visszatértél Magyarországra, hogyan fogadtak?
Negatívumot nem tapasztaltam, maximum értetlenséget, hogy mit keresek én itt, talán páran azt gondolták, úgysem sikerül eredményesnek lennem. Magyarországon elég zárt a kör, a legtöbben azt hiszik, hogy csak otthon, az otthoni körülmények és edzések mellett lehet jól dolgozni. Bebizonyítottam, hogy ez nem így van. Nyitottabban kellene a világ felé fordulni, körül kell nézni, kinyílni, befogadni és tanulni abból, ami máshol zajlik. Természetesen én sem abban hiszek, hogy mindenkinek öntörvényűen kellene szanaszét edzenie, hiszen hozzá kell tennem, a Magyarországon lévő rendszer ezzel együtt nagyon sikeresen működött, működik.
Nehéz úttörőnek lenni.
Amikor kijöttem Amerikába, a klub és a szövetség is megvonta tőlem a fizetést, a támogatást. Ha nem így tesznek, akkor magyar színekben versenyeztem volna. Úgy érzem, kicsit nagyobb szabadságot kellene adni a magyar sportolóknak. Nekem ezt a szabadságot a győri klubom megadja, és hagyja, hogy eddzek itt Kaliforniában. Igaz, ehhez hozzátartozik, hogy én először sikereket értem el, és utána jött a támogatás. Attól, hogy valaki külföldre megy, nem szakad el az országtól. Egyébként nincs a terveim között, hogy újra amerikai színekben versenyezzek.
Paksy Tímea azt mondta, szereti Magyarországot, de annyira nem, hogy éhen haljon.
Ezt túlzásnak érzem. Mikor kijöttem, egy fillért nem kaptam az itteni klubtól. Dolgoztam, abból éltem.
Mivel foglalkoztál?
Személyi edző voltam, vagyok, van egy saját oktatóprogramom is egyébként: stand up fitness lényegében. Nem lehetetlen elérni semmit.
Szerinted Magyarországon miből, hogyan él egy kajakozó?
Egyrészt nagyszerű szponzorok támogatják a sportolókat, másrészt a klubok adnak fizetést a versenyzőknek, a szövetség pedig ösztöndíjakat nyújt. Természetesen ez eredményfüggő, legtöbbször az eredmények után jár pénz. Ha nincs, az nyilván kellemetlen, gondoljunk csak arra, hogy legutóbb a szövetség elfelejtett benevezni egy kenust az Eb-re. Ilyen apróságokon is múlik. Ugyanakkor szerintem el vagyunk kényeztetve.
Hogyhogy?
Azt gondolom, hogy egy sportolónak adott esetben beleférhet az, hogy dolgozzon a sport mellett. Magyarországon ez nem divat. Ha nem is nyolc, de négy órában lehetne a munka világával ismerkedni. Már csak azért is, mert sokan a pályafutásuk végén szembesülnek azzal, hogy nem csináltak semmit. A sport nem tart örökké. Azt hozzá kell tennem, hogy mivel nagyon nehéz ilyen jellegű részmunkaidős állást találni, talán kialakulhatna valamifajta kezdeményezés odahaza, amellyel a sportolók munkához jutását segítenék elő, ha szükségük van rá.
Útban a londoni aranyérem felé (Fotó: MTI)
Mit gondolsz Janics Natasa távozásáról?
Mivel nem beszéltem vele, és csak a híreket olvastam, nem szeretnék ehhez hozzászólni.
És Benedek Dalma esetéhez?
Őt megértem, hiszen egy nagyszerű pályafutás az övé, mégis lemaradt három olimpiáról. Ő is szeretné az álmait megvalósítani, az ő döntése nem lepett meg.
Tegyük fel, sikerül neki vagy másnak, aki elhagyja az országot. Nem lesz furcsa magyarként más nemzet képviselőjeként a dobogón állni? Mégiscsak különös.
Sokan elfelejtik, egy sportoló mennyi mindenről mond le azért, hogy eredményes legyen. Ez egy pokoli munka. Mindannyiunk gyerekkori álma, hogy egy világbajnokságon, egy olimpián a dobogó tetején álljunk. Én borzasztóan örülök, hogy magyar színekben sikerült ezt elérnem, jobban, mintha amerikaiként értem volna el, de azt is látni kell, mi elsősorban sportolók vagyunk, és csak utána jön ránk a mez. A munka számít, rengeteg áldozatvállalás után látszódhat, hogy kifizetődött. Akkor vagyunk igazán boldogok, és akkor vagyunk igazán csalódottak, ha épp nem sikerül.
A londoni olimpián a dobogó tetején (Fotó: MTI)
Nem félsz attól, hogy meglepődnek ezen a véleményen? Magyarországon manapság a nemzet fogalmát, a hazafiságot sokszor erőszakosan próbálják manipulálni, belénk verni.
Óvtak ettől, igen, de kicsit ki kéne nyitni a szemünket. Nagyon szeretek magyar lenni, imádom Magyarországot, de tudom azt is, hogy otthon a páromnak nem tudnám megadni azt, amire ő vágyik. Nem tudom őt elképzelni otthon, nem érezné jól magát, és ez fontosabb, mint pár szólam. Egyébként két csettintésre hazaköltöznék, szeretek otthon lenni. Úgy érzem, kicsit beszűkültünk, meg kellene látni, hogy a világ hatalmas, sok minden zajlik körülöttünk, sok minden értékes, követendő dolog.
Mikor jössz legközelebb haza?
December 2-ig van jelenésem itt, utána szabad vagyok, így a december 20-i sportgálán már biztosan otthon leszek. Három éve nem voltam otthon karácsonykor, most végre az is összejön.
