Vagyis Magyarország olimpiai küldöttsége 8 arany, 4 ezüst és 5 bronzéremmel a tarisznyájában tért haza a londoni olimpiáról. Ám higgyék el nekem: pár hónap múlva ezek a számok kihullnak a fejünkből, talán agyunk merevlemeze a 8-at, az aranyakat megőrzi tovább is, de a statisztika már csak arra való, hogy szétfolyjon a múlttal, legfeljebb tudósok elemezzék, és a sport elvakult szerelmesei dédelgessék még egy darabig.
És bizony még azt sem fogjuk tudni, hogy a 9., netán a 8. helyen végeztünk-e az éremtáblázaton (naná, hogy 9. – vágjuk rá ma még), mint ahogy az előttünk és mögöttünk álló országok neve is keveredik majd a beszélgetésekben. De sebaj, mert a XXX. nyári olimpiai játékokra emlékezve – ami olyan sikereket hozott nekünk, amilyenekre legmerészebb álmainkban sem mertünk gondolni – megmarad a legfontosabb, amit örömnek hívnak, két és fél hétig tartó lázas izgalomnak, sikerélménynek, napfénynek, ami most mosolyt rajzolt az arcunkra, büszkeségnek, hogy igenis mi, magyarok tudunk nagyot alkotni. Sőt mi több: fel tudunk állni nagy bukás után is (emlékezzünk csak a pekingi csúfos kudarcra…), és reménynek: ha ez a sportban sikerült, miért ne sikerülhetne a gazdaságban és az élet más területein is.
London étel, gyomrot megtöltő, lelket vigasztaló, önbizalmat hizlaló táplálék lett, hiszen úgy kellett nekünk mint egy falat kenyér. Szerencsére olyan pékeket küldtünk a kemence mellé, mint Szilágyi Áron, Gyurta Dániel, Berki Krisztián, Pars Krisztián, Kozák Danuta, Risztov Éva – hogy csak néhány nevet említsek a legeslegjobbak közül. És ők megsütötték azt a szép kerek cipót, amiből most falatozhatunk egy jó darabig, mi, sikerre kiéhezett magyarok.
Hogy a boltban kapható kenyér ettől nem lett olcsóbb? Ez igaz. Hogy hétköznapjaink összes gondja ugyanúgy nyomja vállunkat, mint három héttel korábban? Ebben már nem vagyok biztos. Mert ez a siker igenis gazdagabbá tett, még ha ez a gazdagság nem is mérhető forintokban. És nagyon remélem, hogy lelkesebbé, bizakodóbbá is. Hogy feltöltötte akkumulátorainkat, megnövelte étvágyunkat, és ha nem is radírozta el minden bánatunkat, de pumpált friss vért agyunkba, ahol annyira szétterpeszkedett már a közöny, a kishitűség, a közömbösség, és izmainkba, amik bizony az elmúlt évek sok-sok bukottnak látszó csatái után mintha túlságosan is elernyedtek volna.
Csodás változásokat persze egy ezernyi gonddal küzdő ország életében nem hozhatna még 20 aranyérem sem. De az Európai Unió második legpesszimistább népe (állítólag csak a bolgárok látják nálunk is sötétebbnek a jövőt) talán végre ezen a táblázaton is elindul az optimizmus felé. Mert megtanulja az olimpikonjainktól, hogy a sikerért küzdeni kell, és örökös siránkozás helyett érdemesebb megkeresni azt a versenypályát (hívhatjuk ezt szakmának, életcélnak, kinek hogy tetszik…), ahol mi, hétköznapi emberek is dobogós reményekkel indulhatunk. És végre tudatosul: a sikert nem adják ingyen, sőt mi több, nagyon is nagy árat kérnek érte. De ezt az árat mi meg tudjuk fizetni, mert erősek vagyunk, de legalábbis nem gyöngébbek, mint bármelyik más nemzet ezen a Földön.
Hogy ez nagyon patetikusan hangzik? Érzem én is. De miért ne fűzhetném legalább most így össze mondatokká a szavakat, most, amikor az öröm napjait éljük. Miért ne mondhatnám ki: hagyjuk már a közhellyé koptatott mondatot, miszerint a remény hal meg utoljára, és mondjuk ki végre, ami éveken át ott élt Berki Krisztián vagy Risztov Éva lelkében: a remény nem hal meg soha.
Ezért aztán harsogjuk teli torokból két hét, meg két hónap múlva is: Hajrá magyarok! Mert a legyőzendő ellenfelek (államadósság, államháztartási hiány, munkanélküliség, és ki tudja még hány „versenyző”) ott állnak ám a szorító túlsó sarkában.
No de ki mondta, hogy nekik nem tudunk egyszer bevinni egy megrendítő ütést?
