Hogy az angolok híresen sokat beszélnek az időjárásról, közismert tény, ugyanakkor az utóbbi időszakban alighanem leköröztük őket: ha esik az eső, az a baj, ha meleg van, az a baj, ha szélcsend van, az a baj – otthon. Szerda reggel esett, a Liszt Ferenc Repülőtéren is, angolosan távoztam tehát Budapestről.
Csak semmi felhajtás, a Ryanair járatán sem utaztam egyetlen hírességgel sem, ezt persze kicsit sajnáltam, de hát meg kellett elégedjek az Angliában dolgozó magyar munkásemberekkel és többek között egy tíz percet késő olasz testvérpárral. A gép is késett, úgy negyedórát, de még így is háromnegyed órával bentebb voltam, mikor landolt a gép, hiszen Angliában egy órával kevesebbet írunk.
A csomagváróhoz sietve rögtön felkaptam az ingyenesen elvihető Daily Mail friss számát, amiben két érdekességet találtam: a David Beckham és Muhammad Ali találkozójáról, valamint J. K. Rowling újonnan felépítendő játékkastélyáról szóló beszámolót. Na, meg Boris Johnson, londoni főpolgármester vallomását, miszerint ő bizony borítékban is odatolt bizonyos üzleti csoportoknak némi casht.
Tíz perc alatt sikerült megvennem a London központjába szóló buszjegyet, a National Expressz járatán: 17 font oda-vissza, ez 6200 forint a jelenlegi árfolyamok mellett az 56 kilométeres útra (csak összehasonlításként, egy kávé a repülőn egy ezres volt…).
Egy újságírói szoba London belvárosában (Fotó: D.S.)
A Baker Streetre érkeztem, a 19,8 kilós nagy poggyászommal (látatlanban sikerült így kiszámolni, hiszen maximum csak 20 kilót nyomhatott), valamint a kisebb hátizsákkal. Ha már sportemberekről számolunk be, a szállásig gyalog tettem meg a félórás utat (és csak egy utcában tévedtem el). Volt is idő, mert csak délben lehetett elfoglalni a University of London egyik kollégiumának szobáját. Hughes Parry Hall a becsületes neve a blokknak, tízemeletes, jómagam a hetedik egyik szobáját nyertem meg. Pici, lyukas falakkal, de a David Beckham-posztereket eltávolították a falakról, amely így csupaszon fehér – sebaj.
Persze először rossz kulcsot kaptam a szobához, jött is a pánik, ami végül gyorsan elmúlt: „Sorry, it was a mistake” – nem én hibáztam.
Közel húszezer újságíró és technikai személyzet szállt meg Londonban, és a szervezőknek hála, a város egyes kerületeiben csoportosan. Így ezen a környéken, Bloomsburyben is, ennek köszönhető, hogy négy sarokkal odébb alakították ki a buszközpontot, amely az olimpia helyszíneire viszi a tudósítókat. Innen mentem ki én is érvényesíteni az akkreditációmat. Mindenkit ellenőriznek a buszra szállók közül, de ez az alaposság eltörpül az olimpiai központba érve, ahol a repülőterekhez hasonló biztonsági ellenőrzés mellett tudunk csak bejutni a médiaközpontba.
Az olimpiai sáv a belváros felé (Fotó: D.S.)
Brit katonák állnak ott, sokan vannak. És, ha valami bibi van, megmotoznak. Nálam is volt bibi, fémet felejtettem az egyik zsebemben. Megbeszéltük, mehettem az utamra az alapos, határozott és férfias motozás után.
A katonák egyébként talán kissé unják ezt a cécót, nagyon kedvesek (mint ahogyan minden önkéntes és olimpiai munkás az, előre (!) köszönnek), de látszik az arcukon, nekik nem itt kéne lenniük – persze mindjárt jobb – gondolom –, mint Afganisztánban senyvedni.
Egy kóla és egy otthoni bejelentkezés után az olimpiai faluban néztem végig a magyar zászló felvonását, majd egy váratlan vendéggel beszélgettem, hogy aztán a nap végén visszatérjek a belvárosba. Méghozzá elég gyorsan, ugyanis külön olimpiai sávot hoztak létre az egyébként is keskeny utakon, az autósok többsége pedig tiszteletben is tartja ezt.
Így néz ki a médiaközpont egyik sarka (Fotó: D.S.)
A szállásra térés előtt egy gyors Tesco, majd rácsodálkozás: csak két font egy doboz áfonya – szép, angol. Megvettem, megettem, miközben tudtam, ez mégiscsak 720 forint, ráadásul otthon lehet, hogy még ennél is finomabb.
Londonban az embert nem nézi meg senki – ez már korábban is világos volt. Nem is vágyom rá minden esetben (kivételek akadnak), csupán azt jelzi ez a „közöny”, hogy mindenki úgy él, ahogy akar, olyan cuccban jár, amilyenben akar, és annak fogja a kezét az utcán, akiét szeretné. Fél nap alatt rájöttem, hogy ez a tézis egy kicsit árnyaltabb lesz ebben a szűk három hétben, ugyanis a nyakamban lógó akkreditációs kártya sokaknak szemet szúrt.
Az angolok, olykor bármennyire is a hátuk közepére kívánják az olimpiát, azért kíváncsiak. Ők ugyanúgy örülnének, ha szembe jönne velük egy világhíres sportoló, mint mi.
Én nem vagyok az, ezúttal be kellett érniük velem.
