A brutális számokban edződők – vegyesúszók, 400-800 métereken indulók – általában felfutnak, ki hosszabb, ki rövidebb ideig tartja magát, aztán szépen elég a szervezet az iszonyatos terhelésben, úgyhogy eljő a befejezés, ami után az úszó többé a medence látványát is nehezen állja.
Évának elsősorban a lelke hamvadt el a kegyetlen hajtásban, továbbá abban, hogy több éven át rajta állt vagy bukott a magyar úszósport eredményessége. Kovács Ági már nem volt, Cseh Laci még készülődött, úgyhogy mindenki Risztovot figyelte: ugye, szállít?!
A sors úgy akarta, hogy a női vegyesúszás Michael Phelpse, a négyszeres olimpiai bajnok ukrán Jana Klocskova épp abban az időben járjon a csúcson, amikor Éva is – vele nem igazán lehetett birokra kelni. Azaz Évának az ezüstök jutottak, volt, hogy egyszerre négy is (2002-es berlini Eb), és persze az állandó kérdések, hogy te most ezüstlány vagy, meg hogy mi kell az aranyhoz…
A nyomás összepréselte, Athénben a hőn áhított éremről is lemaradt, és olyannyira nekikeseredett, hogy maga mögött hagyott mindent, ami az úszásra emlékeztette. Holott még bőven lett volna mit kihozni az ő szinte határtalanul terhelhető szervezetéből, amely a vásárhelyi telek során edződött, amikor olykor hólapátolás szerepelt először a napirenden – útnyitás a medencéig –, aztán következett a tréning. Kiss László mondogatta róla, olyan, akár a muraközi ló, egyszerűen mindent kibír.
Leszámítva a lelki megpróbáltatásokat…
Noha úgy tűnt, sok szép év és eredmény veszett el örökre azzal, hogy hátat fordított a sportágnak – négy esztendő kihagyás után Risztov mégis úgy döntött, visszatér. Az akkor még főtitkárkodó Ruza József kövezte ki a medencéig vezető utat, debreceni segítséggel: meggyőzte Orendi Mihályékat a Sportcentrumban, érdemes adni egy esélyt a lánynak.
Debrecenben adtak – és mostanság egyre többet kapnak is. Tőle, vissza. Ők is, mi is. A májusi Európa-bajnokságon immáron visszatért a dobogóra is, hozott két érmet úgy, hogy előző hétvégén még Izraelben nyert egy Európa-kupát 10 kilométeren. Szépen megdöntögette valamennyi egyéni csúcsát, majd olyanokat mondott a medencéből kijőve, hogy nem akármilyen dolog százévesen tíz éve elért időket túlszárnyalni, négy év kihagyással a háta mögött. Hát – tényleg nem akármilyen fegyvertény.
A debreceni parádé után már egyetlen médiaeseményen sem parádézott, mert a hosszútávúszók olimpiai kvalifikációs versenyére kezdett edzeni. És szombaton másodikként ért célba a gyilkosan erős mezőnyben, megszerezve a londoni kvótát – a medence után a vadvízben is.
Újfent bebizonyítva, hogy tényleg bármit kibír. További jó hír, hogy az elmúlt években jóval érettebbé vált, ráadásul az úszósport duzzad az erőtől, azaz nem kizárólag az ő vállán nyugszik a teher. Mondhatni: nem kizárólag rá figyelünk.
Viszont nem baj, ha figyelünk rá.
Valami azt súgja: most visszakapja a sorstól mindazt, amit 2004-ben – és azt követően – elvett tőle. Pontosabban: visszaveszi. Az ő lényéhez a keményebb mozdulatok illenek, ugyanis.
