Az Annapurna sikertelen megmászása, Horváth Tibor sajnálatos balesete, a Földes András újságíró azt követő szerencsétlen blogbejegyzése kapcsán kialakult médiavisszhang, az Erőss Zsolt és Mécs László közötti vita és a hegymászósport átmeneti értékvesztése után szögezzük le mindenekelőtt: azok, akik 6-8 ezres csúcstámadásokat hajtanak végre igazi sportemberek. Ne legyen senkinek kétsége: olimpikoni mércével sem mérhető felkészültség, kitartás, fájdalomtűrés és akarat szükséges ahhoz, hogy az ember, ott, ahol a madár sem jár, olykor derékig érő hóban, szélben, viharban, órákon át oxigén hiányos állapotban – csak az összehasonlítás végett, mint Janics Natasa az athéni olimpia 500-as döntőjének utolsó 50 méterén, a finisben maximum 20 másodpercig volt így – másszon, másszon és másszon rendületlenül.
1996 – Az elsõ Magyar Mount Everest Expedíció, Erőss társa, az osztrák Reinhard Wlasichal életét vesztette a 8300 méteren lévő csúcstámadó táborban.
2000 – Distagil Sart (7885 m), sikeresexpedíció, de ereszkedés során meghalt Dékány Péter.
2001 – Everest Expedíció, az időjárás meghiúsította a csúcstámadást, a csapat elvesztette Dr. Gárdos Sándort.
2009 – A Manaslu (8156 m) csúcsmeghódítása Barna Dániellel. A négyes táborba való ereszkedés közben azonban harmadik társuk, Dr. Szabó Levente életét vesztette.
2012 – Annapurna: Horváth Tibort egy jéglavina elragadta.
Rögzítsük a tényeket is: Erőss Zsoltot, ezt a 44 éves csíkszeredai születésű kőkemény székelyt megedzette az elmúlt 21 év. Ez idő alatt huszonnégy 6000 méternél magasabb csúcsot mászott meg, ebből kilenc 8000 feletti volt. 2008 tavaszán a Makalu 8463 méteres csúcsán „hagyta” két lábujját. 2010 januárjában a Magas-Tátrában a jobb lábát térdtől lefelé. Öt társát, barátját veszítette el eddig mászásai során. (Lásd: keretes írásunkban.)
Legutóbb az Annapurnán Horváth Tibort szakította el tőle a jéglavina. A csúcstámadást megelőzően önálló, döntésképes felnőtt emberekként határoztak úgy, hogy Mécs az időjárásjelzés és az elégtelen akklimatizáció miatt nem vállalja azt, míg Horvát és Erőss igen. A csúcstámadásnál Horváth nem bírta, visszafordult. Egyedül. Aztán rosszkor volt rossz helyen. Erőss bírta. Ment tovább. Egyedül. Majd nem bírta és visszafordult. Egyedül, mert egyéni sport.
Most meg egyre nagyobb szakadék tátong a hegymászók közt. A haláleset, majd az azt követő szerencsétlen blogbejegyzés – Mécs nem segített Erőssnek, kvázi cserbenhagyta – utáni médiavisszhang megosztja őket és a közvéleményt egyaránt. Mindenki keresi az okokat, a felelősöket. A szakértő és a laikus hozzászólók is.
Holott felelősök nincsenek. A hegymászás bár csapatban, bajtársias egymásra utaltságban zajlik, mégis szigorúan egyéni sport. Teljességgel öncélú. Csak másznak. Mindenki saját felelősségére, saját kockázatára. Különösen ott fent, csúcstámadáskor. Aki nem bírja, visszafordul. Egyedül. A társ megy tovább. Egyedül. Még az sem biztos, hogy feljut aki felkészültebb, erősebb, kitartóbb, nem utolsó sorban szerencsésebb. Mert a hegy önálló életet él. Lélegzik, akarata van. Vihart, lavinát küld a mászóra, csakhogy megnehezítse a dolgát. Vagy éppen elragadja, hogy örökre fogva tartsa… A mászók, a családtagok elfogadják ezt. Együtt élnek az életveszéllyel.
Erősst is csak annyi „kritika” érheti, hogy úgy tűnik, eddig minden magyarnál kitartóbbnak bizonyult ebben a sportban.
Erőss ugyanis nagyon erős.
