A Szeged pólósát adottságai nagy dolgokra predesztinálják: a magassága megvan a mai gladiátorharchoz (két méter, plusz áfa), irgalmatlanul gyorsan úszik, értők szerint nála stílusosabban senki nem lő a magyar mezőnyben, kész tanulmány, ahogy emelkedik, ahogy hátraviszi a labdát, ahogy elengedi… Mondanám, hogy a korai Kásás Tamásra emlékeztet, ám ez legfeljebb a paraméterekre igaz; az eddig felvonultatott eredménysor már kevésbé. Kásás ebben a korban már túl volt egy olimpiai fellépésen, akadt érme felnőtt világversenyekről, azt a bizonyos „nagy“ Újpestet bevitte a BEK-döntőbe 1996-ban (amit a Dinamo Moszkva elleni negyeddöntő visszavágóján művelt…), satöbbi.
Török eddig nem tört ki a nagy reménység kategóriából, ami kissé gáz, mert London után azokról a posztokról lelépnek a nemzet nagyjai (Kásás és Biros), amelyeken az ifjú szegedi elsőrangúan alkalmazható. Már most ez a legutóbbi doppingügy is mutatja, hogy Bélánk még nincs teljesen készen: holott üdvös lenne, ha 2013-tól nem kizárólag a két Varga fivérre hárulna a magyar vízilabda sorsának alakítása (kis túlzással).
Ám egyelőre nem az a tét, hogy Török esetleg beverekszi-e magát az olimpiai csapatba, hanem az, hogy egyáltalán pólózhat-e az előttünk álló hónapokban. Elég idióta dolog vérnyomáscsökkentő miatt megbukni; hanem ez egy újabb példázat valamennyi élsportolónak, hogy manapság gyakorlatilag ebédet sem lehet rendelni a sportorvos beleegyezése nélkül (ez már nagyobb túlzás). A lényeg összességében mégiscsak az: aki a versenysport kőkemény világában profiskodik – ergo rajta van azon a listán, akit bármikor kereshetnek a doppingellenőrök –, annak minden, a kaján kívüli, a szervezetbe kerülő szer, pirula, kombinált por kapcsán triplázott óvatossággal kell eljárnia. Alapvetés például, hogy olyan palackból/dobozból nem iszunk ásványvizet, üdítőt (sört és unicumot…), amelyet nem saját kezűleg bontottunk fel – ez a nulladik kilométerkő. Aztán bármilyen gyógyszert kapunk be, megkérdezzük a dokit, ez mehet, nincs tiltott komponens benne?
Török itt tévesztett. Orvos írta fel a gyógyszert, úgy gondolta, a doki biztos tudja, mit ad neki. Ám nem minden felcser képzett doppingkontrollilag; ezen a téren a sportolónak kell uralnia a terepet, mégpedig teljes mértékben. A saját teste – a saját karrierje. Senki nem tud úgy vigyázni rá, mint önmaga. Csakhogy Török bohémsága itt köszönt vissza. Meg sem fordult a fejében, hogy ebből baj lehet. Nem az a típus, akinél bármikor is szólna a vészcsengő. A félelem, mint olyan, nincs jelen az életében. Egy szárnyalás az egész – pontosabban volt: eddig. Most egy kicsit lehozták a földre. Szembesülnie kell azzal, hogy felelősséggel tartozik maga iránt, a tehetsége iránt és a csapatai iránt: jobb nem belegondolni, hogy mondjuk kijut az olimpiára, és ott történik meg mindez. Még akár a válogatott eredménye is rámehetett volna, a NOB kérlelhetetlenségét ismerve. Szerencsére, a magyar szűrő jól működik az utóbbi időben, hála Tiszeker Ágnesék profi ellenőrcsapatának. (És persze itt a gyorstalpaló rész: Bélánknak a gyógyszer felírásával egy időben kellett volna kérnie az úgynevezett TUE-engedélyt, amit az adott medicina tiltólistás hatóanyagára állítottak volna ki, azaz onnantól kezdve legálisan szedhette volna; utólag már hiába írta fel az ellenőrzés idején.)
Vélem, jó lecke ez neki. Remélem, nem tiltják el. És ugyanezzel a lendülettel felgyorsulhat az a folyamat, amit úgy mondanak: benő a feje lágya. Ráférne. És a sportág jövőjére tekintettel mondhatom: ránk férne.
