Nyúl Sándor 1973 óta Demján Sándor nagyvállalkozó csapatának egyik meghatározó tagja. Alapítása óta a Trigránit operatív vezérigazgatója, 2009-ben választották az igazgatóság elnökének.
Az okleveles közgazdász, miközben a SKÁLA-Coop Rt. szervezési, ingatlanfejlesztés területén dolgozott, merész oldalvágással Gedővári Imre mellett kardvívásban nyert bajnokságot az Újpesti Dózsának. Na ja; akkoriban megfért az élsport a munka és a tanulás mellett – mondhatnánk, de speciel „vívóéknál” ma sincs ez másként.
A kezdetet jelentő „Skálakópé” időszak után szép lassan a magyar üzleti élet egyik legbefolyásosabb emberévé váló Nyúlnál egykori sportága iránt érzett szeretete megmaradt. Egészen tavaly novemberig a Magyar Vívószövetség pénzügyekért felelős társadalmi alelnöke volt – aztán váratlanul lemondott.
Nyúl Sándor (Fotók: Neményi Márton)
Beszélgetésünk apropóját nem az Európa 3-4. legnagyobb ingatlan-fejlesztési vállalatává növő Trigránit adja – bár az is megérne egy misét –, sokkal inkább e szakítással végződő szerelem. Különös tekintettel arra, hogy jelenleg a magyar vívósport ugyan éppen a két nem olimpiai fegyvernem, a férfi párbajtőr és a női kardcsapat világbajnoki szereplése előtt áll, ám az ott elért eredménytől függetlenül éppen minden idők legmélyebb gödrében van. Dráma, de az egykor tisztelve rettegett magyar vívás nem volt képes egyetlen fegyvernemben sem kiharcolni a csapatrészvételt a londoni olimpián.
– Nemrég Londonban szerencsém volt megtapasztalni, hogy az angolok egyelőre milyen hideg nyugalommal kezelik az olimpiát. Mi persze nem. Képzelje, amikor bekapcsoltam a televíziót, a CNN-en éppen a vívás alapjait bemutató oktatófilm ment” – „vágott elő” Nyúl Sándor.
– Úgy látszik, van némi kontraszt a világ és Magyarország közt. Miközben a vívás a világban reneszánszát éli, oktatófilmet vetítenek a világ egyik legnézettebb csatornáján, addig hazánkban minden téren becsődölt. A kívülálló eddig úgy tudta, mi oktatjuk a világot, most kiderült, nekünk kell oktatófilmet nézni.
– Az átkosban a sportsikerekhez kapcsolódott a nemzeti érzés kifejezésének szinte egyetlen lehetősége. Még a rendszerváltást követően is a jelenleginél sokkal erősebb, szélesebb körű volt az igény a sportsikerek iránt. Manapság a kereskedelmi televíziók tematizálják a közvéleményt. A drukkolás iránti vágyat ma – tisztelet a kivételnek – a Megasztár vagy a Való Világ által gyártott hősök teljesítik, akiknek többsége aztán egy-két év múlva ideggyógyintézetben végzi. Ez az általános, miközben a megszaporodott sportcsatornák üzleti érdeke azt diktálja, hogy egytől egyig a tömegbázissal bíró elitsportok – labdajátékok, golf, tenisz – felé forduljanak. Talán a TAO-törvény segít a magyar sport ezen szegletén.
– Ez az oka annak, hogy míg a 80-es évek végén öt osztályba rangsorolták a vívókat, és nemegyszer fegyvernemenként 120-150 első és másodosztályú versenyző nevezett a Magyar Bajnokságra, addig bő húsz év elteltével ma nincsenek osztályok és alig jön össze 30-40 induló?
– Összetettebb a probléma. A vívás kikerült például az iskolákból. Mert amíg bent volt, nem volt ilyen gond.
Gerevich kardja jelenleg az iroda falát díszíti
– Akkor mindenki kapott felszerelést, ma venni kell a szülőnek. A komplett vívófelszerelés megközelítőleg 350 ezer forint – és a penge fogyóeszköz, egyre csak törik…
– Nekem nem teljes válasz a drágaság, mert például a jégkorong sem olcsóbb sport, mégis láthatóan fejlődik. Az viszont kétségtelen, hogy a válság átírta az életünket. A cégek hatalmas költségcsökkentő programokkal, racionalizálással a tevékenységük szinte minden területét érintő változásokkal ellensúlyozták a válság kihívásait (a Trigránit például a központi költségeket harmadára csökkentette). A válság hatására a vívásban, mint sok más sportágban sem történt semmi. Ugyanazzal a létszámmal, változatlan kényelmi szinten, évek alatt kialakult utaztatási és egyéb privilégiumokkal nem lehet megoldani a problémát.
Az üzleti életben a verseny eredménye, hogy tervektől való eltérés esetén azonnal reagálni kell. A teljesítmény mérése minden tevékenységnél megvalósul, így az sem lehetséges, hogy egy olyan kudarc után, amely a pekingi olimpián vagy a párizsi világbajnokságon érte a vívást, ne történjen semmi.
– Riposztként hadd jegyezzem meg, az utóbbi négy évben Ön volt a szövetség gazdasági alelnöke. Tavaly novemberben azért mondott le, mert nem sikerült változásokat véghezvinnie?
– 2011-ig az elnök úr és az elnökség tudta biztosítani a költségvetés forrásait, így még lehetett lavírozni a népszerűtlen döntéseket elodázva. A beígért és nem realizált szponzori pénzek okozta forráshiány mellett egyre világosabb lett, hogy mindez csak egy kis szelete a problémának: változatlan költségek mellől egyre kevesebb jut a szakmai munkára, versenyeztetésre. Az, hogy a vívásban több pénz legyen, fontos dolog, de elengedhetetlen, hogy a sportág menedzselésében érvényesüljön a profizmus.
Változtatni kell: tiszta célkitűzések, hierarchia, felelősségi viszonyok, teljesítménymérés és ösztönzés. Sajnálom, hogy nem volt mód a folyamatokat megfelelően irányba terelni.
– Szerencsére akadnak olyan hagyományos magyar sportágak, ahol nem a leépülés jellemző, sőt. Kajak-kenu, úszás, példának okáért.
– Ebből is látszik, mennyire fontos a személyiség szerepe. Van-e meghatározó személyiség, aki képes integrálni az adott sportágban dolgozó markáns egyéniségeket. Ki az, akit a többség elfogad, aki képes egyszerre integrálni, és karizmatikus vezetőként a sportágat egyben tartani. Kajak-kenuban, úszásban, vízilabdában vannak ilyen meghatározó személyiségek.
– Pont a vívás, amely értelmiségi sport, telis-tele diplomásokkal nem tud egy ilyen vezetőt felmutatni évtizedek óta?
– Véleményem szerint sok az egyéniség, túl sok az erős ember, van talán egy-egy szent tehén. De hiányzik az a bizonyos „integratív karizma”, így nincs kohézió, nincs alkotó légkör, a vezéregyéniségek mennek a saját fejük után, alacsony az együttműködési készség. Párizsban kint voltam a világbajnokságon, mindezt személyesen átéltem.
“Hiányzik az a bizonyos „integratív karizma”
Az edzők szerepe, egyénisége, profizmusa meghatározó. Voltak és vannak szakmai fordulópontok a világ vívásában, edzésmódszerekben, ezekről mi lehet, hogy lemaradtunk. Mert biztos, hogy elsősorban a fiatalabb korosztálynál működik a kontraszelekció, több tucat mester dolgozik külföldön és nem csak azért, mert itthon nem képes megélni a vívásból. Ebből a körből érdemes lenne hazahívni néhányukat, javítva a szakmai színvonalat. Számomra például nehezen érthető: Szepesi László, aki Franciaországban a végzett munkájáért becsületrendet kapott, jelenleg az olimpiai kvótáért folyó harcban minket kiejtő kínai csapat edzője, miért nem tudott az elmúlt években itthon érvényesülni.
– Kész? Vége? Felejtsük el a vívást, mint magyar sikersportot? Rendezkedjünk be úgy 50-60 szűk esztendőre és éljünk az emlékeinkből? Gerevich, Kulcsár és a többiek örökké visszasírt népmesei hősök lesznek? Mint ahogy a labdarúgóknak Puskás, Bozsik? Nincs egy ember, aki képes sebtében gatyába rázni a vívást?
– Úgy érzem Kulcsár Krisztián (világbajnok párbajtőröző – a szerk.) erre alkalmas. Ő reálisan tudja felsorakoztatni maga mögé mindazokat, akik elkötelezettek a változás irányába.
