Tanulságos élmény bolyongani egy kiadósat a kommentelők véleményei között egy ilyen siker ürügyén, mint a férfi-kézilabdaválogatott olimpiai kvalifikációja. Egyfajta kettős frusztráltság érződik ugyanis az embereken: az egyik alapból jön, az táplálja, ami körülvesz minket, azaz a szörnyű bizonytalanság, a nélkülözés, a kiszolgáltatottság érzéséből táplálkozó mind durvább reménytelenség… A másik pedig a kézilabda-múlt, a megannyi nüanszon elveszített meccs sokkja, az azóta is elő-előtörő feszültség, a beteljesületlen vágyak, biztos vezetésről bukott döntők…
Egy-egy józan hang ugyan belehasít a virtuális térbe, hogy emberek, állj, hát kijutottunk az olimpiára, örüljetek már – de nem, nagyüzemi fikázás megy, nicknevek mögé bújt értők ekézik Mocsai Lajost, hogy így nem cserélt, meg úgy nem küldi be a fiatalokat, és így tovább…
No most el lehetne intézni az egészet Kemény Dénes papájának, Fecsó bácsinak örökbecsű szövegével: „fel kell nézni a táblára, a többi csak duma“ – ám azért nem árt picit körbesétálni a nagyszombat történéseit, elvégre mégiscsak az történt, hogy a magyar kézilabda egyfajta feltámadást ünnepelhetett, meglehetősen stílszerű időpontban.
Az elmúlt időszak parasztlengői – a női válogatott vb-selejtezős kudarca, frissiben a Veszprém BL-búcsúja – után valahára egészen varázslatos órákat éltünk át. Indult a Fradival, amely az érettségi (Rosztov) és diplomaszerzés (Zvenyigorod) után hitelesen ledoktorált orosz szakon (Volgográd), és ismét KEK-döntős lett. Ezután a férfiválogatott legyűrte a brazilokat, jöhetett a Győr, amelyik igazi arcát mutatva BL-döntőbe jutott, és ezután már csak néhány perc kellett, hogy számunkra örömteli véget érjen a svéd–macedón meccs, és biztossá váljon a srácok olimpiai kvótája.
Mielőtt rácsavarodnánk annak taglalására, hogy miért kellett ilyen szörnyen izgalmas meccsbe gabalyodni a brazilokkal, azért nézzünk végig az alábbi névsoron: Németország, Oroszország, Szlovénia, Norvégia, Lengyelország vagy Szerbia (vasárnap este dől el), a 2010-es Eb-n még istenített, Jicha-vezette Csehország. Nos, ők nem lesznek ott az olimpián. Mi igen, és a többi tényleg nem érdekes. Illetve, mondok valamit: szerintem sokkal nagyobb értéke van e vérrel-verítékkel megvívott sikereknek, mintha úgy alakult volna, hogy mondjuk Varazdon a horvátok társaságában tíz-tizenöt gólokkal klopfolgatjuk a japánokat és a chileieket. A göteborgi sikerekből épülhet a csapat, és az ünneplés is hevesebb lehet. Tény, jó lett volna a brazilok ellen nyugodtabb végjátékot produkálni, ám be kell látni: most ezt a szintet lehetett elérni ezzel a csapattal. Ne feledjük, itt a testekben és a lelkekben benne van egy kőkeményen végigküzdött Eb, egy brutálisan kemény BL- (vagy más kupa-) meccsekkel tűzdelt, még most is tartó klubszezon, a maga összes (a veszprémiek esetében bántó anyagi) nyűgével. Nyáron viszont sosem tapasztalt hosszúságú felkészülést vezényelhet Mocsai Lajos, márpedig ha nem lép senki rosszul (lásd Ilyés Ferit), és kellő regenerálódás után a komplett keretet rakhatja össze Londonra, és gyakorolhatnak több mint egy hónapot, akkor azt mondom: szép élményekkel gazdagodhatunk július-augusztus fordulóján.
Shogy mitől fordult jó irányba az egész? Nos, Mocsai mester kétszer is a sportszerencsét is említette nyilatkozatában a győzelem egyik zálogaként. Amiről pontosan tudjuk: azokat támogatja, akik sokat, mi több, mindent megtesznek annak érdekében, hogy a lehető legtöbbet hozzák ki az adott helyzetből. Amíg a magyar kézilabdára a megalkuvás volt a jellemző, addig szépen zúdultunk lefelé a lejtőn. Gondolok itt arra, hogy hovatovább szlenggé vált a sportágban: Tesco-gazdaságos üzemmódban üzemeltették a válogatottakat, kezdve a legolcsóbb és nem feltétlenül a legrátermettebb kapitányok kinevezésével, továbbá azzal, hogy nem a szakmai szempontok, hanem az árak alapján vették meg világversenyekre is a repülőjegyeket, aztán ott vannak a játékosok páreurós napidíjai és rendezetlen biztosítási viszonyai – nem mondom, hogy Nagy Laci nem csatlakozott volna a spanyolokhoz, ha mindez nincs, így viszont meglehetősen kényelmes indokokat találhatott a lelépésre. Miután a bécsújhelyi Eb-csoportmeccseken szénné égett a férficsapat, muszáj volt lépni Mocsai kinevezésével – ezzel sikerült megmenteni ezt a szakágat; a nőknél viszont addig ment a reménykedés, hogy azért tescósan is megoldják a lányok, míg végül lemaradtunk az olimpiáról.
Innen már nem volt tovább hová hátrálni – jöhetett az új elnök. Azt sem állítom, hogy kizárólag Vetési Iván érdeme mindaz, hogy a sportággal kapcsolatosan végre ismét sikereksztorikkal foglalkozhat a média, nem brazil szappanoperákra emlékeztető röhejes – bár inkább szomorú – történeken csámcsog, mindazonáltal tény, érezhető, hogy itt már nem afféle túlélő-átmentő játék zajlik. Mást ne mondjak, az elnök nem viszi a pénzt, hanem hozza (Vetési társadalmi munkában irányít, nem milliós fizetésért – és lám, komoly cégek logói tűntek fel a válogatott mezeken), mindkét válogatottnál a lehető legjobb körülményeket igyekeznek megteremteni (Böhn révén végre megint egy európai kaliberű tréner irányíta a lányokat is), ott edzőtáboroznak, ahol szeretnének, úgy és akkor utaznak a csapatok, ahogy az a legjobb, és bár a napidíj összege még mindig nem éri el a spanyolokét, azért a 40-nel kapcsolatban 400 százalékos emelkedésről beszélhetünk, és végre a prémium is megfelelő léptékűnek hat. Másutt, ahol komolyan veszik a kézilabdázást, mindez magától értetődő – nálunk fegyvertény. Most még. Ugyanakkor a sportszerencse azokat pártolja, akiknél minden a nagy cél elérését szolgálja: és ez nem csak napidíjról szól, meg arról, hogy nem csütörtökön esünk be a pénteken kezdődő olimpiai selejtezőre, hanem már kint vagyunk kedden – de arról is, hogy épp a rendezett körülmények miatt a játékosok egymás közötti beszélgetéseiben immár nyoma sincs a vezérkar ökörségeit és érthetetlen spórolásait ecsetelő betéteknek, hanem pozitívak a gondolatok, a kimondott szavak. Alkotói légkörnek is hívják mindezt, arra pedig újfent bizonyságot kaphattunk, hogy van annyi tehetség, elhivatottság, alázat, a szakvezetőknél pedig kellő tudás, hogy mindez olyan nációk elé helyezzék a mieinket, mint a németek vagy az oroszok.
Iszonyú hosszú volt az út, ami Londonig vitt – most viszont már ott van a válogatott -, márpedig egy ötkarikás csapatkvótának őrülten nagy értéke van a 21. század sportjában.
Azt nem mondanám, hogy a Győr és a Fradi sikeréből egyértelműen következne a lányok olimpiai díszmenete, elvégre a BL-döntős csapatban szombaton két és fél magyar volt a pályán (Kovacsics csereként jöhetett be néha), míg a KEK értéke azért messze nem azonos a BL-ével; ám ünneprontás helyett maradjunk annyiban, ha hagyják Karl Erik Böhnt nyugodtan dolgozni az elkövetkező négy évben – és persze Mocsai Lajost is -, akkor Rióban garantáltan ott lesz mindkét csapatunk. És valami azt súgja: izgalomból is kevesebb akad majd a sorsdöntő meccsek végjátékaiban.
