Sport

Rusorán egyike volt a legnagyobbaknak

csurka-gergely

2012. 02. 14. 18:07

„Jó ember volt. Az a tipikus, kifejezetten jó ember. És persze zseniális edző. Talán a legzseniálisabb, aki valaha élt“ - mondta Rusorán Péterről Csapó Gábor.

Szilveszter előestéjén mondta Csapó Dudi, hogy Petivel most már tényleg nagy baj van. Napjai lehetnek hátra, sóhajtott az egykori tanítvány, majd hozzátette: „Jó ember volt. Az a tipikus, kifejezetten jó ember. És persze zseniális edző. Talán a legzseniálisabb, aki valaha élt“.

Dudi hajlamos a túlzásokra, de… De Rusorán Péter tényleg egyike volt a legnagyobbaknak. Eredménysora mindezt nem tükrözi vissza, hiszen a válogatottal nem nyert aranyérmet, egyet sem – és ezzel máris kiesik a képzeletbeli élmezőnyből.

Sőt, ebben a sportágban, ahol az olimpiai ezüstérem már kudarcnak számít (lásd Németh Jamesz sértődött lelépését 1948-ban, vagy Rajki Béla önkritikus távozását 1972-ben), az általa elért sikerek hovatovább haloványnak tűnnek.

Holott egyike volt azoknak, akik egy parádés – csúcspontja a tokiói olimpiai bajnoki cím – játékospályafutást tudtak megfejelni egy zseniális edzői karrierrel. Rusoránnak az volt a peche, hogy tréneri pályafutásának fénykora egybeesett Gyarmati Dezső országlásával – mindazonáltal amit Gyarmati a válogatottal elért a hetvenes években, azt Rusorán is reprodukálta klubszinten.

Az akkori magyar vízilabdában sorozatban nyerni a bajnoki címeket fenomenális edzőt feltételez: elvégre egy olyan OSC volt a vetélytárs, amely ha néha a Vasas elé tudott kerülni, rögtön megnyerte a BEK-et is, meg egy olyan Fradi, amelyik szakmányban hozta haza a KEK-trófeákat, az Újpestről és a többi acélos vetélytársról nem is beszélve.

Elvégre akkoriban még a szürke középcsapatokban is válogatottak, de legalábbis válogatott szintű pólósok játszottak – nem igazán volt a magyar vízilabdának olyan korszaka, amikor ennyi jó játékos játszott ennyi jó klubban. Rusorán ebben a közegben alkotott maradandót a Vasassal, na persze a Csapó-Faragó párossal volt egyfajta „alap“, ám az ő nagysága nem ott „jött ki“, hogy miként teszi a lehető leghatékonyabbá a két géniusz játékát.

Hanem ott, ahogy embert faragott Faragó Tamásból, hogy nem csupán lelkileg presszionálta minden individualista legindividualistább játékosát, hogy tanuljon, de reggel nyolckor takarásból figyelte, hogy Tonó tényleg bemegy-e az Állatorvosi Egyetemre ígéretéhez híven. Jellemző, hogy Faragónak mindig akkor voltak balhéi, amikor a mentor egy kis időre távozott a honi medencék mellől.

Mert Rusorán olykor nem bírta a légkört, és például elment Iránba edzősködni. Ám nem állhatta a nívótlanságot, és visszajött – ennyi idő alatt pont feltöltődött annyira, hogy újra vezényelje az angyalföldieket.

Az attitűd picit önpusztító volt, hiszen egyfajta permanens „mindenki ellenünk van“ alapvetéssel fűtötte fiait, azaz csak azért is meg kell mutatni, hiába fognak csalni a bírók, az időmérők, meg egyáltalán, mindenki, aki arra jár. Ám a felhergelés remekül működött: újabb BEK- és KEK-siker, és újabb bajnoki címek igazolják ezt – összesen két BEK-trófea, egy KEK-diadal és hét bajnoki elsőség szerepel a dicsőséglistáján.

Plusz a legendás szabály: aki ejtéssel fejezett be egy támadást, annak ötven forintot kellett fizetnie. Ha gól lett, akkor is. „Nekem ne ejtegessenek. Tudnak lőni, a világ legjobb játékosai, meg tudják oldani direktben is“ – szólt az indoklás.

A kapitányi kinevezéssel úgy járt, mint Lakat Karcsi bácsi a futballistáknál: később kapta meg a marsallbotot, nem a zeniten. Ennek ellenére csodát tett – majdnem. Az 1983-as római Európa-bajnokságon poraiból támasztotta fel a válogatottat, amely ezüstérmes lett a korszak verhetetlen csapata, a szovjetek mögött. Sokáig szorongatták a ruszkik torkát a mieink, de a végjátékban mi hibáztunk a sorsdöntő emberfórban…

Persze, a lelkek tán még zsibongtak, elvégre az elődöntőben minden idők egyik legordasabb csalása ellenére sikerült legyőni az olaszokat: Rusorán akkora fesztivált csinált a parton, hogy feljelentették a bírók, a vízilabda-bizottság elítélő határozatot hozott, amelynek papírját viszont a LEN jugoszláv elnöke, Ante Lambasa – maga is látván, mi zajlott a medencében – a döntő előestéjén teátrálisan széttépte a magyar csapat edzésén, felmentve Rusoránt, úgymond személyesen.

És a válogatott is egyre acélosabb lett – úgyhogy megkockáztatom: Rusorán is beléphetett volna a játékosként és edzőként is olimpiát nyerő pólósok pantheonjába, ha 1984-ben nem igazodunk a szovjetekhez Los Angeles kapcsán. A jugók bezzeg nem igazodtak, és végül ők lettek az aranyérmesek: az a gárda, amelyet Rusorán csapata ötből ötször, akár álmából felkeltve is legyőzött akkoriban, mert a mezőnyben egyedüliként pontosan tudtuk, mit kell csinálni ellenük.

1985-ben, a szófiai Eb nyitómeccsén is bebizonyítottuk ezt, simán levertük őket, ám aztán elszürkültek a mieink… Los Angeles kitörölhetetlenül égett a lelkekben, az egész hangulatról pedig leginkább az a párbeszéd árulkodik a legjobban, ami Faragó Tonó és Peterdi Pali között zajlott: „Tonókám, de hát még mindig te vagy az első hegedűs!“ „Na látod, épp ez az! Már nem szeretek hegedülni…“

Ötödik lett a csapat, Rusorán pedig lemondott posztjáról – még azt kijárta, hogy Los Angelesért cserébe az OTSH gyakoroljon bűnbánatot, és engedjék ki a sportág nagy vénjeit, hogy pályafutásuk alkonyán még néhány évig jó pénzt kereshessenek Olaszországban; ezt el tudta érni, majd maga is külföldre távozott.

Kézlenyomatát a Spandau történetén hagyta rajta leginkább: hét éven át vezette a nyugat-berlinieket, és persze velük is nyert hét aranyérmet. Amikor 1995-ben az akkori „nagy“ Újpesttel találkoztak a BEK-ben, magam is kint voltam a lilákkal – Péter pedig teljesen magától értetődőnek vette, hogy maga mellé ültet a kocsijába, és a meccs délelőttjén megmutatja Berlint by car. Ez volt ő. Segíteni mindenkinek, aki a szívének kedves.

És persze közben szakmázott, de olyan szinten, hogy megpróbálja lemodellezni, mi játszódik le egy játékos szervezetében, amikor mondjuk a bordájánál megtámasztják, hogyan tud olyankor a leghatékonyabban passzolni. Elképesztő, milyen apróságokra figyelt – hogy aztán összerakhassa a nagy egészet.

Azt gondolom, túl korán hagyta abba. Vagy túl korán nem kértek belőle. Valamiért nem kedvelték néhányan; tény, problémás figura volt, akinek a langyos, az átlagos sosem kellett, aki hajtott játékost és vezetőt, hogy a maximumot hozzák ki az adott évből, hónapból, hétből, meccsből, percből.

Több mint tíz éve nem igazán fordult meg az uszodák világában. Visszavonult a Balaton felvidékre, paloznaki házában élt – és küzdött egy idő után egyre reménytelenebbül a halálos kórral. Csapó Dudiék meg akarták látogatni, de elzárkózott: telefonon beszélt velük, ám a személyes látogatást visszautasította.

Ez is ő. Elérte a célját, ahogy klubedzőként is, most is: az emlékezet csak a szép képet őrzi róla, amint ereje teljében, ezer fokon égve irányít a parton, majd a győzelem után fürdetik a vízben, netán a vállukon viszik a szurkolók, mint történt nem egyszer és nem kétszer pályafutása során.

Méltó befejezés.

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.