Előre leszögezném, szeretem a focit. Kicsit talán még értek is hozzá. Vagy húsz éven át voltam igazolt labdarúgója a Tanárképzőnek, és amióta tanítok a Ságváriban szinte mindig volt labdarúgó csapatom, ha másmilyen nem, kispályás.
Amikor nem edzőként vagy testnevelő tanárként szolgáltam ezt a sportágat, akkor a médiában adtam hangot „neki”. Szó szerint. A Nagylaki Kálmán-féle csapat meccseit a legnépszerűbb rádiós műsorban, a Körkacsolásban közvetíthettem a Petőfi, illetve a Kossuth rádió hullámhosszain, sőt a kilencvenes évek végén időnként nyolc helyszínnel megvalósítottuk a kistérség körkapcsolását, ahol NB III-as és megyei első osztályú mérkőzésekről jelentkeztek be a tudósítóink, s a falusi pályákon a hangszóróból „Mi szóltunk”.
Na, ennyit előjáróban, mert a következő szakaszban még az a vád érne, hogy labdarúgás-ellenes vagyok.
2010 nyarán kissé tamáskodva fogadtam a KITE Szeged megalakulását, tisztelve persze a régió egyházi vezetőjének elkötelezettségét a szegedi foci mellett.
Mire azonban megszokhattam volna a semmiből alakult egyletet, nyom nélkül megszűnt. Elnökét, edzőjét elfújta a szél, sőt a játékosai közül is a többség már más pályákon rúgja a bőrt.
Meglepődtem, amikor meghívót kaptam a püspöki palotába, ahol zászlót bontott az új csapat, az immár második ligás Szeged 2011. A név nehezen átvihető szurkolói rigmusokba, de a helyi ultrák már annyira ki voltak éhezve minőségi labdarúgásra, hogy a név nem okozott gondot, a kék-fekete szín mindent eltakar, és mindenért kárpótol.
Számomra kicsit furcsa volt, hogy a csapatnak már volt elnöke, később kiderült, hogy ő csak jogtanácsos, volt edzője, később kiderült, hogy licenc hiány miatt vezetőedzőként nem alkalmazhatták, de játékosa akkor még egy sem volt. Legalább is az ilyen irányú kérdéseket, mind az elnök (jogtanácsos), mind az edző (másodedző) elhárította magától. A klubigazgató pedig a nem túl ékes szókincsével eleve alkalmatlan volt riportalanynak. Talán csak a profizmus szót tudta tökéletesen intonálni.
Csupán ez nem látszott a csapaton azon a válogatón, ahol kijelölték azt a keretet, amivel neki akartak vágni a második ligának. Ez a kiválasztó az akkor egyedüliként alkalmasnak tűnő kiskundorozsmai „stadionban” zajlott. A meccs után – az akkor még elnöknek hitt – vezető megegyezett a játékosokkal, tizenegy hónapos szerződést kötve velük. Elismerve az idősebb játékosok azon érveit, hogy harmincon túl már a civil karriert építve, csak a már meglévő munkájuk mellett tudják vállalni az edzéseket.
Azon júliusi délutánhoz képest nagyot változott a világ.
A csapat egyetlen bajnokit sem játszott a város két saját tulajdonú pályáján, a Vasutas stadionban talált otthonra, melyet a szurkolók hathatós segítségével és jelentős anyagi áldozattal tettek másodosztályú bajnoki mérkőzések lejátszására alkalmassá.
Elrajtolt az idény. Az vezető edző feleségének köszönhetően már nem szakadt mezben játszottak az első ligából frissen kieső Szolnok otthonában, akiktől még sportszárat is kaptak, Nekik ugyanis csak 12 darab volt, s egy csapat a cserékkel ugye ennél nagyobb létszámú. Apropó, vezetőedző. Kolozsvári János, futballkedvelő emberek számára csak Lima a zászlóbontás után került a képbe, mint olyan ember, aki a kiszemelt játékosok nagy részével évekig együtt dolgozott, mi több az MLSZ által minimális feltételként meghatározott licensszel.
Nos Lima működött, mint fuvaros, szertáros és mellesleg edző is, a foci hőskorát idézve. Ez persze neki újdonság volt, mert korábbi klubjainál ilyennel nem kellett törődnie.
Szóval a kék-feketék elindultak és a hazai pálya hiánya miatt az első négy meccset, annak rendje és módja szerint el is bukták. Igaz addig nem sokszor tudtak fél térfélnél nagyobb pályán edzeni, de ugye a profizmus!
Aztán szeptember 17-én végre hazai pályán léphettek gyepre a fiúk, több mint kétezer boldog szurkoló előtt 1-0-ra verve a Kazincbarcikát. Összeállt a csapat, döntetlen Békéscsabán és Orosházán. Megverték a Honvéd kettőt és a dobogós Ceglédet, s úgy tűnt minden rendben.
És akkor robbant a bomba. A nyelvet nem beszélő, ám de profizmust hirdető szlovén klubigazgató két játékost elküldött a csapattól, mert nem voltak hajlandók aláírni az eléjük tett több évre szóló nem túl előnyös szerződést. (Kettejük közül a fiatalabbik jelenleg a Fradi edzéseit látogatja.) Az nem zavarta az ügyvezetőt, hogy a játékosok még az elnöknek hitt jogtanácsos kezébe csaptak a szerződéskötésnél.
Na, ez már több embernél kivágta a biztosítékot. Például a vezetőedzőnél. Mire neki is útilaput kötöttek a talpa alá. A csapat első embere nem a negyven éve a megyei labdarúgásért dolgozó embernek hitt, hanem az egykor zöld fehér színekben focizó, Szegedet július óta ismerő ügyvezetőjének. És a hit, ugye ebben az esetben különösen fontos.
A szurkolók nehezen vették tudomásul a szlovén ügyvezető intézkedéseit, nyomdafestéket nem tűrő rigmusokkal próbálták távozásra bírni, a drapéria feliratáról, pedig a jó ízlés miatt nem idéznék. Ja, és távollétükkel tüntettek.
A csapat pedig bár még megverte az addig összesen három döntetlent elérő tökutolsó Vecsés gárdáját, de többször már nem érezhette a pontszerzés boldog ízét.
Jelenleg a gárda a kiesés szélén van, de még bennmaradó helyen.
A legutóbbi kommüniké azonban még azokat is megdöbbentette, akik már azt hitték: a szegedi fociban olyan, már nem történhet, amin meglepődnének. Például engem.
Arról értesítették a közvéleményt, hogy az öt – harminc fölötti – meghatározó játékos, akik civilben dolgoznak, választhatnak a foci és a munkájuk között, mert amennyiben nem lesznek jelen a továbbiakban valamennyi edzésen, mehetnek Isten hírével.
Az, hogy az öt játékosból négy abszolút kezdő ember volt ősszel és a meccsek zömében jó teljesítményt nyújtottak annyi edzéssel, amennyit a munkájuk mellett teljesíteni tudtak, az ezek szerint nem számít.
Miután az ötből kettő tűzoltó, egy tanár, nehezen tudom elképzelni, hogy a nehezen megszerzett állásukat elcserélik egy „profi” csapat edzéseiért. Felmerül tehát a címben feltett kérdés: Ki marad a végén?
Az már csak hab a tortán, hogy hármójuk Szegeden rúgott először labdába, sőt a csapatkapitánynak még az édesapja is a szegedi színekért harcolt évtizedekig.
