Berki – aki 2010 után másodszor lett az év sportolója, miközben honlapunk szavazásán is az élen végzett – a szerénység két lábon járó szobra. Nemcsak „púderezik”, amikor azt mondja, a három dobogós – ő, Gyurta Dániel és Vajda Attila – közül bárki lehetet volna a díjazott, és teljes joggal. Az alábbi interjú a Syma csarnokban, hétfő este készült.
– Tudta, hogy ön lesz az év sportolója?
– Ahhoz már hozzászoktam, hogy amikor megérkezem a gálaest színhelyére, mindig megpróbálják lelőni a poént, de most igyekeztem arra összpontosítani, hogy rendkívül erős a mezőny, s Gyurta Dani, Vajda Attila és énközülem bárki célba érhet.
– Ön volt idén a legjobb magyar sportoló?
– Én hármunk közül bárkinek odaadtam volna a díjat, hiszen a vetélytársaim is csodálatos eredményeket értek el. Sőt, még hármunkon kívül mások is szóba kerülhettek volna.
– Látom, letette a serleget – a vándordíjat – a lábához. Nehéz?
– Már jól ismerem a súlyát, tavaly is nálam volt, s – bevallom – babonából üresen hagytam a helyét a polcomon. De a tréfát félre téve: nem számítottam arra, hogy 2010 után idén is hazavihetem.
– A színpadon roppant szimpatikusan azt mondta, hogy Gyurta és Vajda ugyanúgy megérdemelte volna.
– És ezt így is gondolom. A magyar sportéletben szerencsére nagyon sok kiváló egyéniség van, s az idén hemzsegtek a jó eredmények. Így aztán kiváltképp boldog vagyok, hogy én tarthattam a kezemben.
– Azért a 2010-es és a 2011-es győzelme között mégiscsak van némi különbség, nem?
– Talán annyi a különbség, hogy idén olimpiai kvótával a zsebemben állhattam a képzeletbeli pódium tetején. Ez egy óriási érzés, hogy most, a karácsony közeledtével kapok még egy ilyen nagyszerű díjat, amellyel elismerik az idei teljesítményemet.
Berki az év női sportolójával, Csipes Tamarával (Fotó:MTI)
– Mennyire volt nehéz a tokiói világbajnokság?
– Elsősorban az az egy hét volt nagyon idegőrlő, ami a lólengés selejtezője és a döntő között eltelt. Igyekeztem hasznosan, értelmesen eltölteni azokat a napokat.
– Mire gondolt, amikor a döntőben leugrott a lóról, és hibátlan volt a gyakorlata?
– Érdekes, nem az futott át az agyamon, hogy világbajnok vagyok, hanem, hogy megvan az olimpiai kvóta. Legalábbis emberi számítás szerint. Mert a hivatalos bizonyosságra még két hetet kellett várni.
– Ez alighanem élete leghosszabb két hete volt.
– Érdekes, hogy azok közül, akiknek valami köze volt ehhez – az edzőm, a szövetség vezetői, a versenyzőtársaim, a szeretteim – én voltam a legnyugodtabb, mert tudtam, hogy mindent megtettem, amit megtehetem. Ettől kezdve már tényleg csak azon a bizonyos bizottságon múlt a kvótám.
A világbajnoki címet érő gyakorlat:
– Annyira kiemelkedik a mezőnyből, hogy nem is tudjuk, van-e még számottevő ellenfél, aki megszoríthatja Londonban.
– Ez azért nincs így, a brit Louis Smith például nagyszerű tornász, s mivel hazai környezetben versenyez, vele mindenképpen számolnom kell. De nemcsak ezért, hanem azért is, mert tényleg jó: Pekingben is bronzérmes volt, meg most Tokióban is, a vb-n. De megpróbálok úgy felkészülni, hogy vele is megbirkózzam.
– Nagy könnyebbség, hogy most már csak a londoni olimpiára kell koncentrálni, hiszen a kvóta zseben van?
– Óriási könnyebbség. A 2011-es nagyon nehéz év volt, talán életem legnehezebb éve. Annak örülök a legjobban, hogy többé nem kell a többi szerre felmennem, maximum hobbiszinten.
– Merre halad most a világ tornasportja?
– Nekem nem kedvezett, hogy a lólengésen kívül más szerekből is fel kellett készülnöm, de valahogy megoldottuk az edzőmmel, Kovács Istvánnal. Nem volt könnyű, számos kiváló tornásznak nem sikerült.
– Januárban, gondolom, gőzerővel megkezdi az olimpiai felkészülést.
– Igen, de addig pihenek, a karácsonyt a kedvesemmel és a kutyámmal töltöm, aki – mármint a kutya – kétéves, egyelőre gyerek még nincs. Aztán januártól jönnek az edzések, és márciusban az első verseny, Világkupa-fordulóval, illetve az Európa-bajnokság, majd aztán végre tényleg az olimpia.
Edzőjével, Kovács Istvánnal (Fotó:MTI)
– Olykor álmodik már az olimpiával?
– Most még nem, hiszen jönnek az ünnepek, a karácsony és az újév foglalkoztat. Fejben nem akarom nagyon ellőni a puskaport, ráérek jövőre is. Persze azért eszembe jut az olimpia, az egyik álmom – mármint, hogy kijutottam – már teljesült, s ha majd Londonban érmes leszek, esetleg aranyérmes, akkor a másik, a legnagyobb is teljesül.
– Nem nyomasztja az esélyesség terhe?
– Nem voltam még olimpián, nem tudom, milyen az olimpiai esélyesnek lenni. Egyet ígérhetek: mindent elkövetek, hogy örömet szerezzek a szurkolóimnak.
– Az imént azt mondta, élete legnehezebb esztendeje volt a 2011-es. De vajon a legboldogabb-e?
– Igen, a legboldogabb, hiszen amíg a 2007-es olimpiai kvalifikációs világbajnokság, a stuttgarti nem sikerült valami fényesen, hiszen lecsúsztam az aranyéremről, s az ezüst nem volt elég az olimpiához, nos, most Tokióban sikerült. Stuttgart után életem legmélyebb hullámvölgyébe kerültem, lelkileg és szakmailag egyaránt, s lám, innen is fel tudtam állni.
– Szakberkekben önt tartják az egyetlen biztos magyar aranyesélyesnek, mert bár Gyurta, Vajda, meg még néhány női kajakos, vagy a vízilabdázók, esetleg Sidi Péter sportlövő is nyerhet Londonban, de ők csak szimplán esélyesek a sok közül. Ön viszont csúcsfavorit.
– Én nem gondolok ezekre a dolgokra, hiszen még előttem áll a felkészülés, és végig kell csinálnom az edzéseket, ráérek majd az olimpián foglalkozni ezzel. Az évek során megtanultam, hogyan kell felkészülni, hogyan kell az esélyesség terhét kezelni, és biztos vagyok benne, hogy Londonban minden rendben lesz.
