Örnsköldsvik. Az egységnyi lakosra és területre jutó hokis megasztárok száma sehol sem ilyen nagy a világon, mint ebben a Stockholmtól 500 kilométerre fekvő svéd kisvárosban.
Markus Näslund, Peter Forsberg, Henrik és Daniel Sedin, a város jeles szülöttei valamennyien a sportág arisztokratái. Él itt egy magyar srác is, a helyi elitligás csapat, a Modo hokisa. Hári Jánosnak hívják, s ha minden jól megy, a magyar jégkorong csillaga lehet a tinédzserkorú csatár.
A hét végén a magyar felnőtt válogatottban is bemutatkozott a miskolci Négy Nemzet Tornáján – góllal, de az is igaz, hogy három vereség részeseként. Jánossal, a torna legjobb magyar játékosának választott hokissal a miskolci torna zárónapján, vasárnap este beszélgettünk.
– Gondolom, nem így képzelte a bemutatkozást a magyar felnőtt válogatottban…
– Hát ma kritikán alul játszottunk az osztrákok ellen, én is, és a csapat is. Amúgy az első két meccsel nem volt gond, csak hát ez a harmadik…
– Hét éve játszik Svédországban, de előtte idehaza kergette a pakkot. Hol is?
– A Pólus Pingvinek csapatában kezdtem, aztán Újpesten, majd a Budapest Starsban folytattam. Előbb Keszthelyi Miklós, majd Kercsó Árpád volt a mesterem.
– Kercsóról milyen élményei vannak?
– Most már csupa szép és jó. Szigorú ember volt…
– Hogy került Svédországba, hiszen nem tegnap települt ki a skandináv országba?
– Hét éve költöztünk ki, először csak az édesapámmal kettesben. Hammarbyban szerepeltünk a Starsszal egy serdülőtornán, ott figyeltek fel rám. Egyébként kimondottan a hoki kedvéért kerekedtünk fel. Aztán követett minket édesanyám és Norbi öcsém.
– Igaz, hogy ő legalább olyan tehetséges, mint ön? Mármint a hokiban.
– Ügyes játékos, ez tagadhatatlan. De hogy ki a jobb, és hogy mire viszi majd, azt most még nehéz lenne megmondani. Ő egyébként 16 éves, vagyis három évvel fiatalabb nálam.
– Önnel játszik együtt a Modo csapatában?
– Nem, Stockholmban hokizik, innen ötszáz kilométerre, a Flemingberg csapatában. Szóval, most sincs együtt a család, apa, anya és Norbi Stockholmban, én meg Örnsköldsvikben. Még kimondani is hosszú, nemhogy ideutazni… De azért ez jobb, mintha a família fele Magyarországon élne, a másik fele meg Svédországban.
– Jól tudom, hogy Forsberg a klubelnök, Näslund a klubmenedzser a Modóban?
– Jól tudja.
– Nem reszket a lába, amikor beszélget velük?
– Ma már nem, de eleinte izgalmas volt. Mindent meg lehet szokni, ha az ember főnökei a hokitörténelem óriásai, még azt is.
– Gondolom, svédül anyanyelvi szinten beszél.
– Ó, már régóta. Az iskoláimat is itt végeztem, illetve, hogy is mondjam…
– Ha jól, értem, még nem érettségizett le.
– Jól érti. Egyelőre elhalasztottam. Abból a meggondolásból, hogy most a hoki a legfontosabb az életemben.
– És esetleg nem is lesz szüksége majd az érettségire. Mert a hokival annyit fog keresni, hogy…
– Nos, álszent lennék, ha ilyesmi nem játszana szerepet a döntésemben. Az az igazság, hogy a hoki ezen a szinten teljes embert igényel.
– Jó úton halad a karrier felé. Tizenkilenc évesen és magyarként a Modo…hányadik sorában is?
– Szerepeltem én már mindegyikben, ahol éppen szükség van rám.
– És hány pontnál tart?
– Ebben a szezonban két-két gól és gólpassz a produktumom. Úgy érzem, teljes értékű tagja lettem a Modo-családnak. Eleinte három-négy percet játszottam meccsenként, de aztán volt, hogy több mint húszat. Körülbelül tizenöt perc lehet az átlagom.
– Nehezen ment, de végül be tudott mutatkozni a magyar válogatottban is. Méghozzá góllal, az olaszok ellen. Hogy is volt?
– Semmi különös, elfeküdt a hátvéd, aztán beütöttem a pakkot.
– Azt mondják, csodás találat volt…
– Mondom, semmi különös.
– Arról azért még beszéljen, hogy miért forgott veszélyben a bemutatkozása a Négy Nemzet Tornáján!
– Mert eltiltottak.
– Kicsit bővebben. Verekedett?
– Nem, egy bajnoki meccsen beszóltam a bírónak.
– Hogyan szólt be? Magyarul vagy svédül?
– Beszólásban már vérbeli svéd vagyok.
– Konkrétan mit mondott a bírónak?
– Azt úgysem mernék leírni…
