Kislányként színésznőnek készültem.
Sokan vagyunk így, aztán a többséget, köztük engem másfelé sodort az élet, de a színház iránti rajongás azért végigkíséri az életünket.
A többi „pályaelhagyóhoz” képest szerencsés vagyok, hiszen az uszodából személyesen van módom ismerni számos idolomat, olykor még szóba is elegyedünk.
Anyu épp három éve halt meg, ezért most hadd mesélek el egy hozzá kötődő, színésznős történetet.
Az utolsó időben nem volt igazán jól, amiben szerintem szerepet játszott, hogy egy butaságon megbántódott, bojkottálta az uszodát. Nem kellett volna így történjen, és hiszem, ha nem hagyja abba a mozgást, tovább maradt volna közöttünk.
Én viszont ebben a kritikus időszakban is rendületlenül róttam a hosszokat.
Leúsztam az adagomat, és mivel épp nem kellett rohannom, kitettem magam a napra. Kisvártatva a két művésznő is végzett, és mellém telepedett.
Két gyönyörű nő, akikért már kislányként rajongtam, és évtizedek múltán is rajongok.
„Hogy van Éva? – kérdezte Ica. – Rég láttam, pedig régen olyan jókat dumálunk az öltözőben.”
Bevallottam, hogy anyu sajnos bezárkózott, lehetetlen kirobbantani otthonról, plusz egyre rosszabbul lát, ami elbizonytalanította, és hiába kapacitáljuk Mócival, jószerivel már az utcára sem lép ki.
„És mit csinál egész nap? – jött a következő kérdés. – Világéletében aktív volt, most mivel üti el az idejét?”
A válaszom: „Hát, az aktivitása szerencsére töretlen, ügyeket intéz, telefonál, és persze aggódik értünk.”
Összenevettünk, értettük egymást, hiszen anyu annak idején velük is gyakran társalgott arról, hogy mi lesz Móci vízilabdázásával, és hogy én milyen sokat dolgozom.
Aztán elújságoltam, hogy néhány napja arra próbálom rávenni anyut, hogy hallgasson hangoskönyveket, és már el is terveztük, mely műveket szerezzük be neki.
Mire Ica így szólt:
Kérlek, mondd meg neki, hogy bármikor szívesen felugrom hozzá, és felolvasok neki abból, amiből csak szeretne.
Alig tudtam elrebegni, hogy köszönöm szépen, annyira szíven ütött az ajánlat.
Délután nagy boldogan újságoltam anyunak a hírt, ő is megilletődött.
Aztán anyu romló állapota miatt úgy alakult, hogy nem jött össze az egyéni felolvasóest, de azért sokaknak mesélte büszkén és boldogan Ica ajánlatát, és gyorsan hozzá is tette, hogy „de csak nem fogom ezzel terhelni ezt a hatalmas művészt”.
Én pedig ennyi év múltán is csak azt tudom üzenni: köszönöm.
Kiemelt képünk Béres Ica látható 1962-ben.
