Moziban egy film Hosszú Katinkáról.
A címe: Katinka.
A Katinka-filmet még nem láttam, de szeretném megnézni, nyilván arról a világról szól, ami Katinkának és nekem is meghatározó: az uszodáról. Remélem, igaz, amit Hargitay Andris barátom állít, hogy gyönyörű felvételek vannak benne imádott sportágunkról.
Ennek kapcsán jutott eszembe egy régi történet.
Idoloknak és céloknak sosem voltam híján. Az első pillanattól két példakép rohangászott körülöttem, bár sokáig nem tudtam, hogy a szüleim különleges emberek (igaz, mindig úgy éreztem, nagyon is helyénvaló, ha mindenki különlegesnek véli a szüleit).
Én kifejezetten élveztem a körülöttük lévő hírverést. Okosak voltak, viccesek, szeretni valók, s külön-külön és együttvéve is imádtak engem, fürödtem a szeretetükben.
Magasan volt a léc, de ez engem mindig inspirált.
Akármelyikükkel indultam el otthonról, végül mindig az uszodában kötöttünk ki, aminél jobb helyet ma sem tudok egy kisgyerek számára (igaz, felnőtt számára se nagyon). Az uszoda tényleg a második otthonunk volt, és az elsőt is úgy választották édesapámék, hogy közel legyen a Komjádihoz (akkoriban Császárfürdő) és a Margitszigethez, a mostani Hajós Alfréd uszodához.
Már kicsiként is rajongtam az akkori nagyokért, úgy nyolc-tíz évesen az akkori válogatott úszók jelentettek számomra mindent, közéjük szerettem volna tartozni, állandóan ott tébláboltam körülöttük, lestem, mit csinálnak, arról ábrándoztam, én is olyan nagy úszó leszek, mint ők.
„Te már kerettag vagy, Anduka – mondta egyszer mosolyogva Dobay Gyuszi, a 100 méteres gyorsúszás akkori bajnoka. – Méghozzá a Z keretben.”
Dobay Gyuszi magas, jó kiállású férfi volt, és megtiszteltetésnek éreztem, hogy szóba áll velem, de ez a „Z keretezés” bántott. Persze nem mertem szólni, csak magamban fogadkoztam, hogy „fogsz te még ezért bocsánatot kérni, Gyuszi, leszek én még „A kerettag”.
Nagyjából ekkoriban kezdtem komolyan úszni, elkapott a győzelem meg a dobogó mámora; szép lassan oda is értem az „A keretbe”, az eredményeim pedig túlszárnyalták Gyuszi eredményeit, aki ennek felhőtlenül örült, de a bocsánatkérés azért elmaradt, én sem erőltettem.
Sok évtized telt el azóta, a szüleim elmentek, 2007 óta Dobay Gyuszi sincs már velünk. Ám, ha igaz, hogy addig élünk, míg emlékeznek ránk, ma is velem vannak.
Ez az életem, ez az élet: ív a „Z kerettől” a csillagos égig, aztán apránként vissza a „Z keretbe”. Nekem így volt ez a sportban és így van ez orvosként is.
Apu egyszer, már nagyon betegen azt mondta: „Andukám, a végjáték nem vígjáték.”
Igaza lehetett, de ha ügyesen intézzük, és nem sújt nehezen viselhető betegség, a vége is sok örömet tartogat.
És ha már Katinka volt az apropó: előtte még ott a sportkarrier utáni teljes élet „A kerettel” és egyszer majd „Z kerettel” is.
