Poszt ITT

Gyarmati Andrea: „Szia, doktor néni, neked köszönhetem az életemet!”

Getty Images
Getty Images
Kell testvér?

Tízéves voltam, amikor a szüleim elváltak, és úgy éreztem, ha lenne egy, netán több testvérem, könnyebben viselném a lelki megrázkódtatást. Aztán kitaláltam, nekem legalább négy gyerekem lesz, minél hamarabb, és attól minden gondom megoldódik.

Apu újranősült, és tizennégy voltam, amikor abból a házasságából is született gyereke. Vagyis tizennégy évet egykeként töltöttem, élvezve annak számos előnyét, de mindvégig hevesen vágyakoztam egy testvér után.

Természetesen idősebb fiútestvért szerettem volna, mint a kislányok általában. Az sem zavart, hogy egy ilyen „rendelés” megoldhatatlan; igaz, eleinte nem nagyon értettem, miért, hiszen megszoktam, amit kérek, azt előbb-utóbb megkapom, lévén, gondoltam én, a szüleim közismert, végtelen hatalmú varázslók. Néha ugyan feltételeket szabtak, de sosem teljesíthetetleneket, mint például otthoni segítség vagy néhány jó jegy az iskolában, ami, mivel mindig is aktív, segítőkész és jó tanuló voltam, sosem bizonyult különösebb kihívásnak.

Testvérkérdésben még engedtem is, mondván, na, jó, lehet lány is, sőt, akár fiatalabb is, ha már báty nincs.

Pedig szinte minden barátnőmnek bátyja volt, három-négy évvel idősebbek, igazi nagyfiúk, olyanok, akik védik a kishúgukat, utat mutatnak, és az összes fiús játékhoz, leginkább a sporthoz nagyszerű, mindig kéznél lévő társak.

Aztán egyszer csak nekem is megérkezett a vágyott testvér. Pontosan emlékszem arra a napra.

Kora reggel, edzés a Szőnyi úton, olimpiai év, ezerrel készültünk Mexikóra.

Édesanyám megszólal: „Megszületett a húgod. Eszternek hívják. Nagyon aranyos.” Majd sorolta az aznapi feladataimat az uszodában.

Vagyis még egy testvér érkezése sem szolgált elégséges okkal egy tréning kihagyására.

Bemelegítés közben az visszhangzott bennem, hogy „van egy testvérem, egy húgom, egy élő játékbabám”. Próbálgattam az érzést, és mint oly sokszor életem folyamán, ha valamire sokáig és nagyon vágytam, nem éreztem eufóriát.

„Lett egy testvérem!” – újságoltam lihegve két adag százméteres, időre úszás közötti pihenőben az első úszótársnőmnek, akivel sikerült szót váltanom. „Csak a féltestvéred” – ezt tudta válaszolni.

„Hülyeség” – gondoltam akkor, és azóta is ezt gondolom.

Hiszen a testvéremnek az a vezetékneve, mint nekem, és közös az apánk. Vajon melyik fele a testvérem? A jobb oldala, esetleg a bal, a teteje vagy az alja? Micsoda marhaság!

Próbálgattam a nevet: tetszett az Eszter, tetszett az Eszterke is, de leginkább a Schwesterke tetszett.

Borzasztó kíváncsi voltam rá. És minden várakozásomat felülmúlta az első találkozás.

Gyönyörű volt (azóta is az), hosszú, karcsú, nem mellesleg irgalmatlanul üvöltött.

„Szia, Eszterke” – mondtam neki. Mire abbahagyta a sírást, rám nézett.

„Jé, tud hallgatni is – szólt Apu –, mostanáig csak ordítani hallottam és enni láttam.”

Ötnapos volt.

Máig majd’ szétvet a büszkeség, ha arra gondolok, hogy már az első mondatommal meg tudtam vigasztalni, tán jobban, mint bárki más. És akkor még nem is sejtettem, hogy ez oda-vissza működik majd egy életen át.

Azért szerettem volna négy gyereket, hogy ők is megkapják ezt az érzést, hogy nekik is mindig legyen kihez fordulniuk, hogy sose legyenek egyedül a nagyvilágban, akkor sem, ha én már nem leszek. Ha van valami, amit rettentően bánok az életemben, akkor az ez a testvérügy, az, hogy „csak” egy gyerekem született.

Még szerencse, hogy az élet, ha nem alakul is úgy, ahogy elképzeltük, hozzásegít az egyensúlyhoz.

„Pozitív eltolás” – ezt mondta Popper Péter, amikor a testvérügyről beszélgettünk. Értsd: nem lett sok saját gyerekem, lett viszont sok ezer gyerekem, a kis betegeim.

Vigasztaló szavak, igazak is, de azért nem egészen.

*

A szülők olykor kikérik a véleményemet, legyen-e testvére a már meglévő gyereküknek, gyerekeiknek. És én rendre azt felelem, hogy: tudom, gyereket vállalni anyagilag és olykor érzelmileg is nehéz, megértem, hogy sokan úgy vélik, erre a világra nem érdemes szülni, mégis rettentő távol áll tőlem így gondolkodni.

Az élet nem fekete és fehér, nem minden testvérkapcsolat ideális, sőt, egyik sem az, semmi sem az, de sok évtizeddel és néhány összeveszéssel a hátunk mögött is vallom, hogy leírhatatlanul szegényebb lennék a húgom nélkül.

És hogy mindez miről jutott az eszembe?

A múlt hétvégén dedikáltam a Vörösmarty téren, az Ünnepi Könyvhéten. Ragyogó idő, rengeteg ember, jönnek, szeretnek, kérdeznek, válaszolok, beszélgetünk.

Egyszer csak megáll előttem egy fiú, és így szól:

Szia, doktor néni, neked köszönhetem az életemet!

Felnézek a szüleire, és rögtön megértem, miről beszél a kicsi: annak idején sokáig tipródtak, vállaljanak-e második gyereket, és ahhoz, hogy végül az igen mellett döntöttek, alaposan hozzátettem a magamét.

Elmondhatatlan boldogságot érzek még akkor is, amikor este hazaérek. És kikkel futok össze a lépcsőházban, a lift előtt? Egy négygyerekes családdal, melynek ifjú tagjai egymás szavába vágva mesélik, mi minden csoda történt velük az utóbbi időben.

Tanulság? Megértem, ha valaki másként dönt, de szerintem gyerek, gyerekek nélkül hiábavalóság lenne ez az egész élet.

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik