Most már bevallhatom, bár nyilván sejted: nem olvastam a cikkeidet. Annyira felhúztam magam már a címeken, hogy bele sem kezdtem. Rettenetesen bosszantott, hogy te meg én ennyire mást olvasunk ki egy és ugyanazon történésből, hogy ennyire mást gondolunk – már szinte mindenről.
Te viszont sokszor írtál, hogy olvastad a legutóbbi anyagomat (jó, így könnyű, nem írok politikáról), és hogy tetszett és gratulálsz. Borzasztó, hogy már nem mondhatom el személyesen, hogy mennyire jól esett.
Tegnap egy közös barátunk átküldött egy cikket. Nem te írtad, rólad szólt. Ez állt benne: „tragikus hirtelenséggel.”
Na ne szórakozzunk már, Gyula!
A teljesen elmebeteg sms-eid, azok jöttek tragikus hirtelenséggel: értelmetlen, de kurva vicces szövegek, amikre legalább annyira nem számított az ember, mint a spanyol inkvizícióra.
Az oroszos céges bulira érkeztél meg tragikus hirtelenséggel: éjfél körül, kék fürdőköpenyben (mondván, te vagy a Mikulás), idióta ajándékokat hozva mindenkinek a közeli benzinkútról. Na, az volt tragikus hirtelenség. Vinnyogva röhögtünk.
Most meg magam alatt vagyok.
Hiányozni fogsz. Прощай, дорогой друг!
