Meghalt, nem is annyira idős korában, egy élete utolsó időszakában megosztóvá váló ember, aki a zsidókról is mondott egyet-mást, amit talán jobb lett volna, ha nem mond.
Személyesen nem ismertem Kerényi Imrét, ám 21-22 esztendős lehettem, amikor láttam és hallottam őt beszélni a Parlament előtti Demokratikus Charta tüntetésen.
Beszéde megérintett, színpadias személyisége rabul ejtett. Későbbiekben mindannyian láttuk, mint látványos performance-ok tehetséges rendezőjét, ám azt is, hogy mennyire szeretett „jelen lenni” olyankor is, amikor nem biztos, hogy kellett volna. Bár majdnem mind jól ismerjük ezt a típusú gyengeséget.
Nem értek igazán a színházhoz és nem foglalkozom pártpolitikával. Sőt, őszintén megmondom, saját átgondolt mondandóm sem igazán volt Kerényi életéről és a haláláról sem mindaddig, amíg nem találkoztam a Facebookon hol részvétlen, hol kifejezetten vadul gyűlölködő posztokkal.
Évek óta így van ez, ha olyan ismert ember élete ér véget, akit könnyen el lehet helyezni a magyar politikai- vagy celeb palettán.
Így van ez. Már rég megszokhattam volna, de mégis elviselhetetlen maradt. A közösségi együttélés legalapvetőbb, leginkább megkérdőjelezhetetlen normáit kezdi ki minden ilyen hangulatú megszólalás. Nem az én személyes és érdektelen Facebook-falamról van szó, ez már régen országos jelenség, az ország hangulatát kifejező folyamat.
Két évtizede vagyok gyakorló rabbi és több, mint ezer temetésen vettem részt. A halál illetve a ránk zuhanó gyász pillanatában szembesülünk azzal – újra és újra –, hogy nem tudjuk valójában okát adni születésünknek és ittlétünknek. Annak a nekünk adott néhány évtizednek, amely egyszer csak, legtöbbször váratlanul vagy némi rákészüléssel, ám mindenképpen megmagyarázhatatlanul véget ér.
Nem tudjuk, honnan jöttünk és hová megyünk. Nem tudjuk, mi van „utána”. Magyaráznak a vallások és a vallásalapítók. A papok, a rabbik, az imámok, a guruk vagy bármely vallási vezető, ám „ott” még senki sem volt.
Annak a nyomasztó és felszabadító tapasztalatával szembesülünk ilyenkor, hogy életünknek sem oka, sem célja nem lehet ismeretes előttünk, legfeljebb az, amit mi tűzünk ki önmagunk elé vagy a vallásunk tűz ki elénk. A „legfontosabb” mondat szerintem a zsoltárok könyvében áll:
még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek.
Azaz tudom, hogy minden egy magasabb erő „kezében” van, és ha érzem az Ő vigasztaló közelségét, akkor értelmet és bátorítást nyer az életem is.
A zsidó hagyomány azt tanítja, hogy amikor valaki meghal, akkor mindig valami Isteni távozik a földi világból, valami, ami az Ő képmását viselte és épp így volt kivételes és pótolhatatlan. Ezt hívjuk „lélek”-nek, héberül „nesámá”-nak, ami „isteni bele-lehelést” jelent. Ha az embernek nem mindenben sikerült beváltania, kiaknáznia saját istenképmásiságát, lelki erejét, akkor csak annál több okunk van a gyászra. És feltesszük magunknak is a kérdést: ugyan melyiküknek sikerül?
Gyászunkban ennek az isteni szikrának a kihunyását gyászoljuk, és nem kell hívőnek lenni ahhoz, hogy megértsük, minden ember halála jóvátehetetlen veszteség, miközben természetes is. „Az Örökkévaló adta, az Örökkévaló vette el”, ahogy Jób mondta. A lélek az Övé, mi csak megkaptuk, hogy élhessünk, és éljünk is vele.
És ezt felejtik el néhányan, amikor „büszkén” be- illetve kijelentik, hogy örülnek egy halálhírnek.
Halottat látványosan legyőzni nem érdemel tapsot, bár a túlélés ősi ösztöne akár erőt is adhatna, ha a harc szimmetrikus lenne. (Erről az attitűdről a nagy zsidó író Elias Canetti komplett könyvet írt a „A túlélő” címmel.)
Természetesen nem erkölcsi prédikációt szeretnék tartani, mintha én különb lennék… Pontosan értem az ilyen és amolyan oldali frusztrációkat. Értem és épp ezért gondolom, hogy nagyon nagy bajban vagyunk, ha nem tudjuk meggyászolni néma társainkat, ha nem tudunk megrendülni pár másodpercig a végességen, ha nem marad más érzés szívünkben, mint a revansvágy.
Kerényi Imre „csak” kronologikusan a legutolsó példa. Lehetett volna éppen valaki más is, akár a „másik oldalról”.
Legalább most meg kéne kérdeznünk, az immár, sajnos, semmire nem kötelező megértés szándékával: ki volt ő? Honnan származtak a frusztrációi? Miért alakult úgy az élete, ahogy? Miben hitt és mit remélt eleinte? És aztán később?
Mint mondtam, nem foglalkoztat a pártpolitika. (Ezt azért kell elmondani mindig, mert mostanában nem szoktuk elhinni, hogy tényleg vannak általános erkölcsi kérdések, és nem csak hatalmiak.) Tény, hogy Kerényi Imre mondott egyet és mást a magyar zsidóságról, amit bölcsebb lett volna nem mondania, de egyrészt nem csak ezt csinálta 74 évnyi életidejében, másrészt akárki is volt, közöttünk élt, hozzánk tartozott, a társunk volt időben és térben. Összetartoztunk Vele. Ahogy anno ő is mondta „ha kell, cigány vagyok, nemzetietlen vagyok, zsidó vagyok.”
Kerényi halálhírére reagálva Nyáry Krisztián a Facebookon közzétette kettejük levelezését egy tervezett szoborállításról: egy zsidómentő hősre kívánt Kerényi emlékeztetni. Két egymást méltányló, nagyon különböző ember közös ügyéről számoltak be a levelek, arról, hogy Kerényi Imre ilyen is volt például.
Most annak színe előtt áll, aki előtt majd mindannyian megállunk. Most már elsősorban Őneki tartozik elszámolással ő is, mint mindannyian, a jóval és a rosszal, azzal, mikor, mire és meddig vezette őt a benne élő isteni lélek és mire a benne élő túlélési ösztön.
(És itt kell megjegyezni, hogy aki azt gondolná, hogy neki nincs félnivalója ettől az elszámolástól, nagy valószínűséggel téved.)
Természetesen nem kell képmutatónak lennünk, nem kell az ellenfelet holtában baráttá stilizálni, nem kell semmit elhallgatni, átszínezni vagy kisatírozni. Az esendő és véges ember méltóságának felismeréséről van egyszerűen szó, arról, ami mindannyiunkat egyként összekapcsol a Végtelennel.
Szombaton holdújulás volt és beköszöntött a zsidó naptárrendszerben Elul hónapja, az utolsó hónap a zsidó újév előtt.
Kerényi Imre azon pillanatban indult el minden élők útján, amikor el kell kezdenünk a lelkiismeret-vizsgálatot, hogy felkészüljünk az újév napjaira, amikor minden teremtmény megítéltetik az „Igaz Bíró” előtt.
És miközben magunkba nézünk, mondjuk el magunkban, hogy adja Isten, hogy Kerényi Imre békével mehessen! És, hogy nekünk – az egyelőre még maradóknak – jusson kicsit több a lélek békéjéből a 29 nap múlva ránk köszöntő zsidó esztendőben.
Kiemelt kép: Máthé Zoltán / MTI
