Akinek volt már, tudja, felejthetetlen. Mármost ez alatt nem föltétlenül olyasmi értendő, hogy le lett rúgva a csillár, kidőlt a fal, szétesett az ágy. Mert például lehet, hogy ránk záródott a mélyhűtő fedele, és azért. Áttipeg a szomszéd néni, húsvágó bárd a kezében, érdeklődik, meddig még, azért. Már el is szökött a másik, remeg a fátyol az orgonaágba akadva, azért. Szóval sokféle nászéjszaka van, de amelyikről mi hallottunk, biztosan a legszebbek közé tartozik. Úgy négy felé kezdődött. Már virradt, kismadarak üvöltése, a tó túloldalán búzagyilkolásra indul a kombájn. Óriás vörös pecsét a Napkorong. A feleség még kissé mámorosan tétovázik a nagyszobában. Hol is van? Ja, igen. Nicsak, hajnalodik.
Nicsak, csönd van, nincsen zene, kiabálás, nincsen vitatkozás, még a kertben sem hány a versíró Sanyika – kötete lesz! –, aki a nyolcadik unikumnál elkezdte, és szép, sikoltozó öklendésekkel éjfélig csinálta is. Hol a férj? Férjem? István, hol vagy? A feleség lassan körbeforog, nézi a heverő testeket, sok barát, a barátok barátai, ismeretlenek, rokonok, valakik, kik, ájultak, horkolnak, magukban beszélnek. Ilyeneket mondanak, de szép volt, de szép lesz, nehéz lesz, mi lesz. Szegények, szegény ifjú pár. Ne jöjjön hamar a gyerek. Vállalnak? Hányat? Lakáshitel? Élvezzék ki. Ott egy jó barátnő hever, a festék szétkenődött, álomba sírta magát, vele mi lesz, őt már biztosan soha, senki. Zsebkendőt se teríthetne le, annyi hely sem. A mindenütt heverő testeken átlépve a hálószobába halad lábujjhegyen. Az ágyon hatan alszanak, keverednek, mintha egy óriás polip nyújtózkodna, a végtagok. Nem, az ott a matematikus barát balkeze, szóval heten. A szőnyegen is alszanak. Gigademizsont ölel közben, így szerelmes. Mindenütt emberi testek, mint öldöklő csaták után, élettelenek, sebesültek, halálos fáradtak, elleng fölöttük az izzadsággal kevert alkoholillat. István, hol vagy. Talán már nem is mondja, csak gondolja. Nincs hely sem a konyhában, sem a másik szobában, az emeleti lépcsőn, sem az emeleten. Örökszerelem, ja, igen. Az ablakból látja, a lassan ringó kerti hintapadon is fekszenek hárman. Akkor meglátja a pálmát. Jó nagy. Nagyon nagy. Akkora, mint ő. A veranda üvegablakát elhúzza, a pálmát kihúzza. Kurva nehéz. Így nyer félnégyzetméternyi fekhelyet, melyen macskamód gömbölyödve átadja magát az ájulásnak. Szeme lassan csukódik, de még arra gondol, miféle boldogság nőhet a pálma alatt.
Kapcsolt kép: Jan Steen – Garden Party című festménye
