Láttunk már veszekedést sokat. Mindenfélét. Azt is tudjuk, kiváltó ok bármi lehet, fűszál, szempilla, egy lehelet. Üres kefires, nem feles!, pohár. Hanem, amit a minap egy jóravaló társaságban tapasztaltunk, már-már egyedülálló volt, és, mit tagadjuk, személyesen is érintett bennünket. Az olvasási szokásokról volt szó. Ki hogyan teszi, hogyan szereti, mint tartja a könyvet, hever, álldogál, sétál közben, egyebek. Bevallottuk, hogy tollal a kézben szoktunk olvasni, szövegkiemelővel!, még a Bibliát is aláhúzzuk, abba is belekommentálunk, nemhogy másba, mai fiatal költők költeményeibe, télhajú írók korszerűtlen novelláiba. Ahogy ezt elmondtuk, kissé kivagyian, csönd lett. De még hozzátettük, milyen szép, amikor évekkel később föllapozzuk a példányt, és látjuk, hogyan éltek vele, mit értettek meg belőle, mit nem, hogy tetszett, nem tetszett. Férj és feleség között ültünk, előttünk párolgó burgundiai marhapofa. És tényleg. Akkor már olyan csönd volt, hogy annak a mélysége nagyobb volt, mint a borunké. Kopár, bocsánat! A feleség nézte a férjet, fém. Kivont fém volt az a tekintet. Szörnyű, suttogta már egyáltalán nem váratlan hangfekvéssel. Hogy ő is ezt csinálja, és a tányérom fölött a férfire irányította a remegő, szép, gyilkos mutatóujját, ő is mindig aláhúz, hogy legalább ceruzával tenné, de nem, ő is tollal gyilkol, összevissza von, húz, satíroz, kérdőjelez, a múltkor a Koránba szívecskéket rajzolt, a haszid mesékbe dédéikszet, Dosztojevszkijt összeszmájlizta, aztán meg kettőspont iksz, EPébe meg kettőspont aposztrófot rótt, jó sokat, és akkor már remegett a máskülönben bársonyos női hang, düh volt benne, régtől fogva nevelt, lassanként elszabaduló öldöklésre kész harag. És akkor már láttuk, ennek fele sem tréfa. Ha nem teszünk valamit, vér fog folyni. Embervér. Házastársi vér. El kellene lopni előle a kést. De a tányért is szét lehet törni a másik fején. Akkor már a feleség, sajnos, rikácsolt. Pedig én úgy szeretek neki könyvet venni, úgy szeretem, hogy ő is szereti ezt, szeretem nézni, hogy olvas, nem vagyok féltékeny a mások betűire, mások széptevéseire, és még az erotikus jelenetekre, a lucskos csókolózásokra se vagyok féltékeny, de amikor firkál, egy ilyen kis aláhúzástól összedől bennem az egész világ. Homokvár! Kártyavár. És passz. Ekkor léptünk közbe. Már csorgott rólunk az izzadság. Hangoskönyv, mondtuk, ajándékozzon sok hangos könyvet a férfinek, hátha abba nem tud beleírni.
Kiemelt kép: Gabriël Metsu – Levélíró ember (részlet)
