Elmentünk az őszbe kirándulni. Komoly, sokat tapasztalt családok, finom fehérborok a hűtőtáskában, szivar, nyomtatott elégiák, sajtok, és mindeközben véresen táncolt körbe bennünket az ősz. Nagy táncos az október, semmi kétség. Ballagtunk föl a hegyre, mintha fiatalok lennénk. Ma handabandázik a szív, holnap meg a légszomj, verejték, remegés. Az egyik hülye férfi fütyül is. Mindjárt nyugdíjba megy, mit sípol lejtőn fölfelé?! A másik szépasszony, mintha 16 meg egy borsószem lenne, elment a bokrok közé pisilni. Onnan nevetett, hihihi, ne leselkedjetek. Leselkedik a f. Villant a szívüveg is, fehér király, nem Dragomán Gyuri. Akkor kapta barátunktól a kérdést a barátnőnk, különben régóta szerető férj és feleség voltak ők ketten, hogy nem fázik-e. Nem, Laci, nem fázok. Találtunk egy szép, öreg fát. Tölgy, uszkve százötven. Megcsodáltuk. A fák fenségesek, megállapítottuk. Irénkém, nem fáj a lábad? Már miért fájna, Laci?! Patakot találtunk, milyen tisztán, sebesen futott, csillogtak benne a kövek, kavicsok. Akár az ékszerek! Néha jó lenne pataknak lenni. Nem mélynek, elveszettnek, zavarosnak, de tisztának, sebesnek lenni. Jaj, Irénkém, bele ne essél! Nem esek bele, Laci, tudok vigyázni! Aztán ott állt előttünk, az ösvényt elfoglalva egy termetes szarvas. Enyedi Ildikó! Oliver Stone! Öreg néne őzikéje! Meg ne ijedj, Irénkém, nem bánt! Már miért ijednék meg, Laci, kutyától se, érted?! A szarvas komótosan elügetett, és mi tovább kirándultunk, voltak régi slágerek, többen énekeltek. Találtunk kilátót? Hát persze. Jaj, Irénkém, vigyázz, le ne zuhanj! Előbb esel te le, Laci! És Irénke fölmászott, Laci nem, sokat nézelődött körbe- és körbe, nézte az őszt, hogy táncol, hogy vérzik, hogy dobálja szerte a sárgát, a barnát, a vöröset. Tökéletes dramaturgiára találtunk ott fenn, kirándulásunk csúcspontján. Egy menedékház, ami nem csak az. Mert mértek is. Finom töményet, likőrök. És sütnek húst, házi saláta, sajtok. Van gida az udvaron, ugrált. Fekete gida! Cuki, mint a pelenkás sátán. Irénkém, csillagom, nem fáj a fejed? Na, ekkor Irénke elgondolkodott. Nézte a gidát. Ugrik, támad, mekeg, ugrik. És aztán így szólt halkan, most, hogy mondod, Lacikám, hát persze, fáj a fejem. Rettenetesen. Ájulással, habzással érkezett a migrén. Még a gida is érdeklődéssel nézte. Irént le tudtuk hozni a hegyről, Laci kabátját terítettük rá. Így támogattuk szépen. Laci pedig mindeközben lázasra fázott.
Kiemelt kép: Csontváry Kosztka Tivadar -Parkrészlet (részlet)
