Ültünk a metrón és ő mesélt. Elmondta szépen, nyugodtan. Maradt két gyerek. Így maradtak, hárman. Az egyik lány már nagy, ő ki is repült, nem lakik otthon. Fiatal volt a férje. Beteg lett. A szokásos. Véres küzdelem négy éven át, a szokásos remény, a szokásos befejezés. Tárgyilagosan beszélt. Nem voltak könnyek a szemében. Aztán, ahogy kinézett az ablakon, suhant a táj, villódzó fények, futott, elmaradt a világ, egyszer csak azt mondta, de hát mennyi idő alatt hal meg az ember. Az mennyi idő, de tényleg? Amíg nézed, amíg vele vagy, az nagyon sok. Amíg benne vagy, az nagyon sok. Amikor visszanézel, egy perc csupán. Így suhan el, mint ott kint, így, megkocogtatta a metró üvegét. Rajta maradt még, az ujján, a gyűrű. Hogy egy perc lesz a pozitív lelet eredménye, az azt követő, mindenféle-fajta erőfeszítés, a hónapok, az évek, a kezelések, a remények, a feladások, egy percbe belefér végül minden szar. Elszállt a fiatal férfi lelke egy délután. És itt maradt neki az összes földi mindene. Ülünk a metrón, erről beszél. Kedves, vékony hang. Bájosra tört hang, ha lehet ezt mondani. Maradt belőle kislány is. Arról beszél, hogy minden rá maradt, tárgyak, ruhák, rengeteg ruha, és a cipők. A fényképeket el lehetett rakni. De bármikor, ha kinyitotta a gardróbot, a fiókos kisszekrényt, ott voltak együtt a zoknik gurigái. Ott voltak együtt az alsóneműk, az övéivel, összeértek. És ez, mesélte a metrón, és éjszaka, három évig így maradt, így. De hát ezt nem lehet. Nem szabad. És mégse tudott hozzájuk nyúlni. Nem tudta kidobni, megsemmisíteni, negligálni. Nem tudta, mit tegyen. Egy este fölbontott egy bort, gondolkodott. Addig gondolkodott, míg ki nem ment a konyhába, és elrontotta a csapot. Édes öregem, milyen könnyen le lehet törni. Simán. Másnap kihívta a szerelőt, a javasember unottan megcsinálta, a pénzt elrakta, számlát nem adott, ment. Ez kellett, az idegen elem. Beavatkozás. Ő meg máris képes volt, tudta csinálni. A kabátokkal kezdte, aztán a cipők, a nadrágok, ingek. Alsóneműk. Szíjjak. A zoknik tréfás gurigái. Bele a zsákokba, menjen az adományba, hová máshová. Kicsit hallgatott, nézett az elmaradó éjszakába. Most már ezt se látja többnek. Mintha ez is csak egy percig tartott volna.
Kiemelt kép: Madarász Viktor – Hunyadi László siratása (részlet)
