Úgy van, hogy veszélyes és kritikus tematikában, kritikus megállapítások tárgyában rendre közvéleményt kutatunk. Megelőzendő a bajt. Megkérdezzük, helyesen gondoltuk-e. Korrekt? Kóser? Elég nemzeti magyar? Amikor évekkel ezelőtt álruhát öltöttünk, és számba vettük a 10 leggyakrabban használt női mondatot – Szív Ernő, Összegyűjtött szerelmeim c könyvben található – nem jutott eszünkbe ilyesmi, a nemzet tűrőképességét igénybe vevő konzultáció. Most már az eszünkbe jutott, csak mert úgy gondoltuk, hogy az egyik nem csak legfontosabb, de a legfélelmetesebb női mondatra ismertünk rá. Fölfogtuk, megértettük, hogy ez az. Színtiszta rémület. Káoszpánik, száz keresztvetés tíz másodperc alatt, Jézuska. Így, ősszel. Sárgul, vérzik a vadszőlő, mondat nem kopogtat, bejön. Beragyog. Na, apukám. Szóval, most amikor eszünkbe jutott a legfélelmetesebb női mondat, már óvatosabbak voltunk, és úgy levélben, mint élőszóban kérdezősködni kezdtünk. Elmondtuk ezt a rémületes mondatot. Kitettük az ablakba, a plázsra, a piac zöldre festett standjaira, zsibvásár, second hand, Andrássy úti luxusfeleség butik, mindegy volt. Száradt, illatozott, ragyogott, mondat volt. A velünk valamilyen kapcsolatban lévő valamilyen lányok, asszonyok, hölgyek nem ellenkeztek. Nem mondták, hogy nem! Hülye vagy?! Elment a maradék józan?!
Koktélbárba is ment a lelkünk nyomban. Bólogattak, valóban ez az egyik legfélelmetesebb női mondat. Jogos a rémület. Izzadság, nem tétovázik, máris acetonosabb lesz a hónalj, fájront neked, kicsi merevedés, rügyecske, takarodj haza. Pedig ha a nő vele kezdi a mondandóját, tudjuk, nem akar szakítani. Így semmiképpen. Nem lesz vád sem, szemrehányás, semmi nürnbergi per, autodafé, Rajk László, vádlott, álljon föl, ítélet. Nem. Viszont olyan változások elé nézhetünk, mint mondjuk, amikor elindult a Marschall-terv, a glasznoszty vagy a kőkemény román korrupciós átvilágítás, Felcsút, kisvasút, pöfi, pöfi, viszek mindent, el. Ezzel a mondatkezdéssel fenekestől fordul föl a status quo. Pedig nincs benne Petőfi haragja vagy Szabó Dezső dühe. Se Mata Hari finomsága, se Nemes Nagy Ágnes, hogy is mondjuk csak, lírai keménysége. De hogy hogyan is szól ez a mondat. Pontosabban, mondatkezdés. Így. Amikor a másik, tehát a nő ránk néz, megharapja az alsó ajkát, majd húz picit a kardigánján, és szól: Tudod, az jutott az eszembe, hogy. Na, ez az. Kassa fölött, második VH., még ragyog a távoli ég. De már ott zúg, balra fent, nézd, mi az. És aztán a többi.
