Kerékgyártó István: Habony hasonmása Putyin mellett dolgozik

Egyre többet töprengek, miként jutottunk idáig, hogy a kétharmaddal megválasztott kormányunk folyton a felénk pénzt nyújtó unió kezébe harap, miközben a szőrős medvemancsot nyáladzva csókolgatja.

Most épp két igen tehetséges szürke eminenciás működésében találtam erre némi magyarázatot. És akárcsak Plutarkhosz – aki nagy görögök életét állítja párhuzamba jelentős rómaiakéval –,

megkísérlem összevetni a magyar Habony Árpád és az orosz Vlagyiszlav Szurkov működését.

Ők, akárcsak Szólon és Publicola, vagy Periklész és Fabius Maximus, hasonló utat járnak, markáns nyomot hagynak népük történelmén.

Szurkov 1963-ban, Habony 1968-ban született, mindketten a harmincas éveik elején katapultáltak a hatalom csúcsára, hogy azóta is ott trónoljanak, jobbára, mint nagyhatalmú szürke eminenciás.

Szurkov a dúsgazdag, később börtönbe került Hodorkovszkij testőre, majd PR-vezetője, utóbb Jelcin főembere, majd sokat tesz Putyin hatalomra jutásáért; olykor az elnöki kabinet helyettes vezetője, máskor miniszterelnök-helyettes, aztán visszalép a még ennél is fontosabb, mégis árnyékban maradó elnöki főtanácsadó tisztjébe.

Habony harminckét évesen koronagondnok a Parlamentben, majd a Sándor-palota felújításának tanácsadója,

tehát Orbán kedves projektjei körül bábáskodik. Nyilván e két ügy kapcsán ismerkednek meg, és figyel fel a miniszterelnök az ötletdús fiatalemberre, aki ettől fogva állandó tanácsadója: a Befolyás-barométer 2017-re Magyarország 4. legbefolyásosabb embereként tartja számon.

Honnan jönnek ezek az urak?

Szurkov orosz anyától és csecsen apától született, később a rosszul hangzó csecsen Dudajev nevét anyjáéra cseréli. Először mérnöknek tanul, de otthagyja, mert igazából a színház érdekli. Egy moszkvai művészeti egyetemen rendezést tanul,

harmadéves, amikor verekedés miatt kirúgják,

ekkoriban, a nyolcvanas években, már a punk és az avantgárd érdekli.

A kilencvenes évek végén közgazdászdiplomát szerez, de művészi ambícióival soha nem hagy fel; az igencsak dekadens Agatha Christie post-punk, new wave orosz rockegyüttes két albumára ő írja a szöveget.

Álnéven regényt ad ki, melynek főhőse egy gátlástalan, magasba törő fiatalember, a kötetről saját nevén kritikákat ír, az egyikben lehúzza, később földicséri.

A regény színpadi változatát Tabakov színházában, a Tabakerkában be is mutatják, persze Szurkov is elmegy a bemutatóra, ahol mindenki tudja, hogy ő rejtőzik a szerzői álnév mögött.

Habony Pestlőrincen nő fel,

és míg Szurkovot csecsen származása miatt, addig őt családja osztályidegensége miatt – nagyapja a Horthy-hadsereg magas rangú katonatisztje volt – érhették hátrányok gyerekkorában. Őt is a művészet érdekli, Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolában érettségizik, aztán felsőfokú tanulmányokat kezd a Képzőművészeti Főiskolán, majd Szegeden, később Ausztriában is, de akár Szurkov, egyiket sem fejezi be. Igaz, őt nem verekedés miatt rúgják ki, azt nyilatkozza, azért hagyta félbe művészeti tanulmányait, mert pénzt kellett keresnie. De vonzódása neki is megmarad a képzőművészet iránt, nyilván ez hozza meg neki Baán László, a Szépművészeti Múzeum főigazgatójának barátságát is. Polgár Árpád,

a Polgár Galéria vezetője, több művészeti könyv szerzője azt nyilatkozza, hogy Habony vezette be a műgyűjtés világába,

nagyon sokat tanult tőle a képző- és iparművészetről.

Szurkov demokrataként indul, aztán az újfajta diktatúra fő ideológusává válik. Szerinte

a hatalom legfőbb feladata egy virtuális világ megteremtése, ahol senki sem tudja, mi a valóság, mi az igaz, és mi hamis, mert minden csak látszat,

még az is, amit a saját szemével lát az ember. Ehhez persze el kell foglalni a médiát, hogy kedvünkre változtathassuk a „valóságot”. Az a jó, ha a néző, olvasó semmit nem ért, csupán azt, hogy a hatalmon lévők majd gondolkodnak helyette, mert ők átlátják a legbonyolultabb problémákat is. Amire ma azt mondja a hatalom, hogy vörös, holnap nyugodtan mondhatja, hogy kék. El fogják hinni neki, hiszen az összes média ezt sulykolja. Létrehozza a Nasi nevű mozgalmat, melynek több tízezres tagsága bármikor kész Putyinért az utcára menni. És akkor ott van még a pórázon vezetett ellenzék, amelyről így nyilatkozik:

segítünk, ha szükségünk van rá, hogy létrejöjjön egy új párt, nem fogunk arra várni, hogy ez magától létrejöjjön.

Habony is demokrataként indul, de hamar felismeri Orbán érdekeit, a jobboldalon támadt űrt, a magyarok paternalizmusra való mély vágyát, és 2002-ben már ő a választás fő spin doctora, az orbáni jobbra sasszézás lépéseinek vezető koreográfusa, később

a rezsicsökkentés atyja, a folytonos ellenségképzés szellemi motorja.

Egy ismerősöm – egyetemi tanár, nemzetközi hírű tudós – mesélte még 2001-ben, hogy egy zárt körű beszélgetésen hallott egy fiatalembert, aki, bár neki nem nagyon volt ínyére, igencsak egységes, figyelemreméltó gondolatmenetet adott elő a várható orbáni politikáról. Ez Habony volt, aki ekkor már Finkelsteinnel dolgozott együtt a szép új jövő alapjainak lerakásán.

Az ő Nási mozgalmát CÖF-nek hívják,

a független civil mozgalmak szurkovi üldözésének kottáját ő helyezi a hatalom szolgalelkű zenészeinek kottaállványára, a média fokozatos elfoglalása, előbb a köz, majd a kereskedelmi is az ő irányításával zajlik. Utóbbi olyan jól sikerül, hogy a nem kormánypárti elektronikus média is alig nézhető, hallgatható, mert szélsebesen folyik elbulvárosodása, illetve kiéheztetése; utóbbi elől úgy menekülnek, hogy lassan műsoraik többsége burkolt reklám.

Ami Szurkovnál a Krím elfoglalása, az ukránok, mint külső ellenség felmutatása, az Habonynál az Unió és Soros, plakátokkal, médiareklámokkal bőséggel ránk zúdítva.

Mindkét fiatalember ügyesen fordul el jótevőitől, ha szükségét érzi ennek.

Szurkov vezeti a korábbi gazdája, Hodorkovszkij elleni hajtóvadászatot, mely az oligarcha hosszú börtönbüntetésével fejeződik be. Habony 2014-ben még Simicskával közös médiabirodalmon dolgozik, de a G-nap után ügyesen lép át mentorán. Egyiküktől sem idegen a küzdősport, gondoljunk Szurkov testőrmúltjára és Habony kendó bajnoki címeire.

A nyers erőszak sem áll tőlük távol, Szurkovot verekedés miatt csapják ki, Habony meg az elhíresült nyugdíjasverése miatt rovott múltú. Mindketten vonzódnak az elegáns, drága ruhákhoz, a „babarcú” Szurkovot jól szabott öltönyeiben, mintha skatulyából húzták volna ki,

Habony pedig metroszexuális, színes, drága, gondosan összeválogatott ruhákban pózol.

Mindketten műgyűjtők, Szurkov még bábszínházi bábokat is gyűjt, amúgy „bábjátékosnak” nevezi őt az orosz közvélemény. (Lásd, amikor a Krímben megjelennek a vadonatúj, azonosíthatatlan egyenruhákba öltöztetett katonák, s mikor hackerek feltörik Szurkov levelezését, kiderül, ezekkel Szurkov bábozik, a szakadárok parancsnoka neki jelent.)

A legfontosabb hasonlóság ebben a két fickóban

a zsarnokhajlamú uraiktól való szembeötlő különbözőségük.

Putyint és Orbánt az őket utánzó seggnyalók egész hada veszi körül. Putyint régi cimborái – akik őt cárnak szólítják –, vele horgásznak, lovagolnak, dzsúdóznak, gondolom, vodkát isznak, és szaftos macsóvicceket mesélnek. Orbán talpnyalói meccsre járnak vele, disznóölésre, pálinkakóstolásra, ultiznak, nehézszagú öltözőkben hallgatják bölcs tanácsait, eszik vele a körömpörköltet, hogy utána élő cigányzenére énekeljék a nótákat.

Nem így a mi két tanácsadónk.

Őket nem látni ezeken a pórias lazításokon.

Ők külön utakon járnak, nekik van stílusuk.

Szurkov a legjobb színházakba jár, londoni kiállításokra, irodája falán fotókon kedvencei: Tupac Shaku, a New York-i rapper és színész, Allen Ginsberg, a beatköltő, Jackson Pollock, az absztrakt expresszionista festő. Habony művészethez való viszonya is merőben más, mint a főnökéé, disznóölés helyett szívesebben beszélget Baánnal egy jó kiállításról, esetleg valami távoli exkluzív bárban szippant föl egy csinos kis csíkot bombázó partnerével. Rejtély számomra, hogy a két nagyember a hozzájuk hasonló ízlésű bizalmi emberei közé hogyan engedhet be két ilyen figurát, ráadásul első számú tanácsadónak.

Talán valami mély vágy ez egy másik világ, a művészet, a bohémság, a könnyedség iránt, valami, ami nekik sosem adatott meg.

A két vezérnek harmonikát vet cipője felett a nadrág, Orbán zsebre tett kézzel billeg, Putyin a balját testéhez szorítva menetel, görcsösek, legbelül bizonytalanok.

Bezzeg kedvenc tanácsadójuk világfi, laza, könnyed, egy másik, a vezér elől elzárt világ küldötte, Észak-fok, titok, idegenség, aki mindig tudja, merre van az előre. És hisznek neki, mint Miklós és Alexandra Raszputyinnak.

És persze a legfőbb közös tulajdonságuk ezeknek a szürke eminenciásoknak, hogy mindent a saját önérdekük szemüvegén keresztül látnak,

cinizmusuk határtalan, könnyedén mosolyogják meg a korrupcióban fulladozó hazájukat, és persze főnökük bumfordiságát.

Ők tudják egyedül a vezér környezetében, hogy a főnökre nagy a kabát. De erről hallgatnak, és gúnyos mosollyal figyelik a világot. Ahogy Szurkov egy versében írja:

„Lesben állok, makacsul figyelve

Nem vonyítok mással…

Minden út, kimondott szó elindul felém

S vörös kunyhómba jut hálóm közepén.”