Hát, baszom alássan, el se hittem, hogy a pofa velem akar fényképezkedni. Ilyen még nem volt, pedig mindig ott ülök a Pozsonyi úton, a fodrász közelében, ott is alszom, annak a lépcsőjén. Rendes a tulaj, megengedi, hogy éjszakára ott húzzam meg magam, van ott látod az a kis fedett rész, azért jó hely, mert nem ázok meg alatta.
Nem csak ez az ürge rendes, sokan adnak itt ezt meg azt. Van, aki dob aprót, mások meg onnan, szemből, a kávézóból süteményt hoznak. Mondjuk, apuskám, a legnagyobbat el sem hiszed majd.
Azt pofázta, hogy vesztett egy fogadást, nem tudta felszedni három kérdésből a pultost a Tintás tigrisben, de ha kérdez előtte, megmondtam volna, hogy esélye nincs annál a dámánál, annak olyan okos csávója van, hogy ha a csillagokat hozod le neki, akkor se lép félre.
Mindegy, vesztett, hoznia kellett nekem egy fél szarvast, ez volt a tét, nem tudom, apuskám, melyikük találta ezt ki, de olyan boldoggá tett, hogy majdnem belepusztultam. Három nap és három éjjel ettem a szarvast, olyan boldog voltam, hogy az egyik éjszaka, amikor már lerágtam szépen, bebújtam mellé a teknőbe, átöleltem.
Vagyis hát sose akart egy nő se úgy aludni velem, mint a szerelmesek, de ahogy mesélik, ilyen lehet az.
Amúgy meg majdnem mindennap rendelt nekem valaki egy maceszgombóclevest a sarki vendéglőből. Olyan viszont addig kurvára biztos, hogy nem volt, aki fényképezkedni akart velem. De aztán, mondom, jött ez a gyerek, jaj, nagyon aranyos volt, takonyrészeg. Fülön túl ért a szája, mikor megállt mellettem.
Adott vagy kétszáz forintot, aztán hirtelen elrohant. Nemsoká visszajött, girosztálat hozott, becsomagolva. Kérdezte, baj-e, hogy azt mondta, mehet bele minden. Mondtam neki, hogy
szóval jól tette, hogy a mindent kérte. Mondta, mielőtt megvacsorázom, csináljunk egy közös képet. Előkapta a telefonját, apuskám, mondta, hogy ez szelfi lesz. Én egész nap a rádiót hallgattam, az az egy szórakozásom volt, hallottam sokszor, hogy mindenki szelfizik, de én még ilyet nem csináltam. Megörültem, hogy így, ötvenkét évesen kipróbálhatom.
Akkor aztán átölelt, és mondta, hogy nézzek bele a telefonjába. Belenéztem, kattintott, de azt mondta, szar lett, kell másik.
Nem kérdeztem, hova rakja ki, amúgy se lehetett már vele akkor beszélni, búcsúzóul megpuszilt, szinte szökellve ment el.
Másnap visszajött, azt mondta, ennyi lájkot ő még képre nem kapott, kommentekben írták, hogy milyen két boldog ember van a földön, egészen hihetetlen, hogy ilyen boldognak lehet ma lenni. Csak sorolta a dolgokat, nem mindent értettem, de mondta, hogy sokan kérdezték, hol él az a nagyon boldog ember, akivel fotózkodott. Azt mondta, megadta a helyet, ahol alszom. Aztán el is rohant.
Nem sokkal később, apuskám,
Kérdezte én vagyok-e a szelfin, mondtam neki, hogy igen, erre hadarta, hogy akkor én vagyok az a nagyon boldog ember, akinek a mosolya minden reménye már csak az életben, mert ő plasztikai sebész, és már semminek nem tud örülni, hajnal négykor indul a reptérre, indul Vietnamba, de olyan, mintha a fogát húznák, kínoznák, neki már nincs öröme, mert már megvett mindent, amit meg lehet venni, aztán elment, mikor eljött az idő, ment a gépen, de akkor meg egy pap jött, aki azt mondta, csak imádkozni akar mellettem, hogy mindenki a világon olyan boldog lehessen, amilyen én vagyok azon a képen, aztán jött egy tanár, aki azt mondta, mániás depressziós, már vagy tizenkét éve, kétszer meg is akarta ölni magát, egyszer leugrott a földszintről, egyszer meg annyi C vitamint vett be, amennyit csak kapott a gyógyszertárban, de mindkettőt túlélte, és hogy csak azért jött, hogy megöleljen, hátha nem lesz többé depressziós,
szinte mindig meleg is, olyan, hogy a fejéhez szorította, mikor télen hazaért, azzal melegítette a fagyos pofiját, és mióta elhagyta a péket a szerelme, nem tud már olyan ropogós kenyeret sütni, pedig a kartali üzletébe Kassáról meg Kolozsvárról is jártak friss, ropogós kenyérért, aztán jött egy kőműves, akinek meghalt a gyereke, amikor hétéves volt, azt mondta, eldöntötte, ő többet nem nevet, mert
aztán meglátta a képemet, és elhatározta, megnéz, mert olyan életöröm, ami a szememben látszik, ha létezik, akkor tán még egyszer meg lehet próbálni, mégis lehet talán újrakezdeni, aztán jött egy bármuzsikus, aki minden éjjel keresett negyvenezret, mert úgy énekelte Demjén Ferenctől a Felnőtt gyermekeket, apuskám, azt a részt, hogy játsszunk tovább, újra álmodjuk hát, mint a felnőtt gyermekek, na, ezt a részt, hogy az összes vendég belecsavarodott, de
így meg aztán megszomorodott örökre, aztán azért jött, hátha mellettem el tudja újra énekelni, mármint, apuskám, azt a részt, hogy játsszunk tovább, újra álmodjunk hát, mint a felnőtt gyermekek, és aztán jött egy informatikus, akit megcsalt a felesége, és vért köp azóta, ha nőt lát, azt mondta, mellém ül, hátha ragad rá valami a szememből világló boldogságból és akkor hátha tud még majd élni egy kicsit, és aztán jött még annyi sok ember, egymást váltották mellettem, mindig ült ott valaki, és mivel mindig ült ott valaki, aki kereste a fényképen látott boldogságomból a sajátját, egyre kevesebben jöttek oda a régiek közül, pénzt már alig adtak,
és már a szelfiző gyerek sem jött oda többé a girosztállal, pedig mehetett volna bele minden, és én meg emezeket nem zavartam el, hiszen olyan szomorúak voltak.
Csak egyre éhesebb lettem, de nyugi, apuskám, én nem sírtam, meg nem mondtam senkinek, hogy éhezem, apuskám,
mondom, apuskám, egynek sem mondtam semmit magamról, semmit, meg se nyikkantam, nem beszéltem. Néha még akkor is volt azért erőm gondolni valamire, miközben ezek ott ültek mellettem, legutoljára még a szelfire gondoltam, hogy azon mosolyogtam, hogy látták a boldogságot a képen, nem is kérdezték, hajléktalan, nyomorult vagyok-e, hiszen a képen látták, hogy boldog vagyok, én meg, mondom, apuskám, nem mondtam semmit.
Inkább csak csendben, büszkén, szomorúan, ahogyan kell, éhen haltam.
Kiemelt kép: MTI/EPA/Oresztisz Panajotu
