Vízesés – Nagy Bandó újratervezte a tegnapi megnyitót

Ó, ha egy nemzeti konzultációt tartottak volna a vizes vébé nyitóünnepségéről, mennyi mindent megelőzhettek volna!

Megkérdezhették volna a magyarságot, minket, a nép egyszerű fiait, mit tennénk bele ebbe a pénzfaló, jobbára fantáziátlan, egyébként példátlan nyitóba.

Mindezt azért, hogy büszkék lehessünk arra, nemcsak a plakátokon vagyunk büszke és erős ország, hanem a jelentős mennyiségű pénz elpocsékolásával megépített vízi porondon is, ahol a vízről szóló nemzeti népmesét elővezetjük.

Én onnan indultam volna, hogy Áder János üldögél a Rába partján, snecizik, és a vizet nézegetve morfondírozik a vízről, a csak tiszta forrásról, a folyóról, és egy gyors vágással (inkább átúszással, ez talán ide illőbb filmes kifejezés, és hát jobban passzol is a vizes vébéhez) máris a Duna partján vagyunk.

József Attila szobra úszik be a képbe (képzavar, de a Duna úgyis zavaros, zöld és nagy volt), és már halljuk is A Dunánál első sorait, elmondja a kettejükre szabott egyetlen ruhában Zoób Kati és Juhász Anna: „A rakodópart alsó kövén ültem, / néztem, hogy úszik el a dinnyehéj. / Alig hallottam, sorsomba merülten, / hogy fecseg a felszin, hallgat a mély. / Mintha szivemből folyt volna tova, / zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.”

Itt kis ugrás, Parlament, Halászbástya (ez föltétlen kell, érted: „Halász” és a bástya, a halászó Áder, akinek a képe újra visszajön egy villanásra), aztán tovább Attilával: „…úgy feszült, úgy ernyedett el / minden hullám és minden mozdulás. / S mint édesanyám, ringatott, mesélt / s mosta a város minden szennyesét.”

Ekkor a kormányszóvivőt, a frakcióvezetőt és egy tucat államtitkárt látnánk, akik lelkesülten, teljes odaadással, pironkodás és szégyenérzet nélkül mossák a szennyest.

Most jöhetne elő az esőmotívum, nem pedig a bevezető képsorokban, ahogy a nyitón láthattuk, amikor az életet adó vízről esett szó (illetve kép, de a kép zavar). Lézershow esőfellegekkel, zivatarral, és friss képek a vihar okozta károkról, néhány derékba tört fa, elöntött lakások, utcán ladikozó egyszerű, tökig ázott magyar emberek, majd, miközben Attila szavait halljuk (Kati és Anna), „És elkezdett az eső cseperészni, / de mintha mindegy volna, el is állt. / És mégis, mint aki barlangból nézi / a hosszú esőt – néztem a határt: / egykedvü, örök eső módra hullt, / szintelenül, mi tarka volt, a mult.”, utána pedig rögtön az árvízi képsorok, Orbán Viktor gumicsizmában homokzsákokon áll, és vezényli az árvízi mentést. (Mellette Áder snecizik.)

Újra egy kis Attila Katitól és Annától: „A Duna csak folyt. És mint a termékeny, / másra gondoló anyának ölén / a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen / és nevetgéltek a habok felém.”, lézerhabok haboznak a nem habozó, rakodóparton üldögélő Attila testén, a Dunában pedig a Zoób Kati által tervezett manökenek úsznak (főként mellúszásban) a Kati által tervezett bikinik nélkül.

Ekkor egy nem várt átúszással, a Zoób Kati által tervezett klottgatyában a mélybe ereszkedik Búvár Kund, alias Zotmund, a magyar nemzeti úszás megálmodója, aki jóval Hajós Alfréd előtt ért be elsőként a célba, és még arra is maradt ideje, hogy hajókat fúrjon meg.

(Mint tudjuk, 1051-ben, amikor Magyarországot harmadszor támadta meg III. Henrik német-római császár, aki hosszan ostromolta Pozsonyt, Zotmund éjjel, víz alatt úszva a hajók alá merült, és azokat megfúrta. Mivel a katonák élelme és fegyverei az elsüllyesztett hajókon voltak, a német sereg kénytelen volt visszafordulni.)

Újabb kép: Horty Miklós léptet fakó lován, hadd lássa, úgymond, képes-e a lovával vízen járni. Mivel a lova éppúgy rendkívüli mén, mint amilyen rendkívüli államférfi ő, úgy süllyed el a ló és lovasa, mint egy páncélszekrény, de közben még látja a Duna partján sorakozó bronzcipőket, melyek emlékeztetik őt valamire, amit rendkívüli államférfiként hagyott elkövetni.

Még egy kis képsor a Donról (végtére is az is folyó, az is víz, még ha jégtáblák úsznak a felszínén, akkor is), látjuk a Don-kanyart, ahol egy egész hadsereg veszett el, és újra egy kis Attila: „…mi tarka volt, a mult.” (Kati és Anna)

A drámai, mondhatni tragikus képsort oldandó besétál Sissi (ruháját Zoób Kati tervezte, Ferenc József fizette), és leül az Erzsébet híd budai lehajtójánál. Ekkor mögé lép egy bonviván, és hangját zengetve nyomja a vizes vébé himnuszaként majdan elhíresülő „Vágyom egy nő után!” kezdetű világslágert, Sissi pedig ledobálja magáról a Zoób Kati tervezte cuccot, aztán szánkóra száll, és a sóval fölszórt úton (M3-as, Gödöllőig járható) elhajt a Grassalkovich kastélyba.

Ott már Mészáros Lőrinc várja, aki a nyitóünnepség ideje alatt további kastélyokat vásárolt meg, köztük ezt is.

Zárókép: Himnusz, alatta az eddigi úszóbajnokaink képei, köztük Hajós Alfréd, Darnyi Tamás, Gyurta Dani, Orbán Viktor és Hosszú Katinka. No, és ekkor, nem előbb és nem később vonul be (a Zoób Kati által tervezett Aphrodite cuccban) a vízöntő jegyében született Egerszegi Krisztina, és egy kancsó vizet önt a feneketlen kútba, mely azon nyomban szökni kezd.

A kút szökik, Orbán, Áder és Kövér marad, kezdődik a szinkronúszás.