Sok meleg barátom van.
Nem tettem semmit ennek érdekében: nem jártam melegbárokba, kozmetikushoz vagy balettelőadásokra (ez utóbbi kettőt csak a hülye homofób sztereotípia miatt jegyeztem meg) (de amúgy tényleg nem), és nem is tettem semmit ellene, egyszerűen így alakult.
Semmi.
A meleg barátaim ugyanúgy munkahelyeken dolgoznak és pénzt keresnek, mint én, és ugyanúgy családra, rezsire és szórakozásra költik. Ugyanúgy szeretnek sörözgetni (nem alkoholmentessel), utazgatni és fotózgatni. Ők is ugyanúgy szeretnek ölelkezni és csókolózni. Jó, hát annyi különbség tényleg van köztünk, hogy ők ezt többnyire nem merik megtenni nyilvánosan.
Innentől inkább idézem az egyik meleg barátomat, aki ma a Facebookon leírta, ami eszébe jutott a Pride-ról:
Ha új közösségbe kerülök, szinte mindig az az első kérdés, hogy nős vagyok-e, vannak-e gyerekeim, mivel foglalkozik a párom, és ezek még nem is mély barátságok, csak felszínes, udvarias beszélgetések. Nagyon nehéz ezekre őszintén válaszolni egy idegen, ismeretlen környezetben még nekem is, pedig így 40 felé már egész jól megtanultam a melegséggel együtt élni, de az élet újra és újra olyan helyzeteket teremt, ahol szorongok emiatt, mert hazudni szar, és igazából nem érzem magam bűnösnek, hogy nekem bármit is titkolnom kéne, viszont félek az atrocitásoktól, még így is. És a félelem nagy úr, és nagyon gyilkos tud lenni.”
Hát így mocskosbuzizz holnap.
