Harmadéves voltam. Tele lelkesedéssel.
A lelkesedés mára sem csökkent, de ott és akkor arról volt szó, hogy az év elején valódi, élő, hús-vér betegekkel fogunk találkozni.
Az első két éven túl voltam. Az a mondás járt akkoriban az egyetemen, hogy aki azt elvégzi, a Jóisten sem menti meg a diplomától. Ez persze messze nem így van, de azért túl voltam a nagy vízválasztón.
Belgyógyászat előadás a nagyteremben. Tudtam, hiszen Misától, a férjemtől, aki a fogorvosi karra járt, mindent tudtam: bejönnek majd a betegek, úgynevezett demonstráció lesz, vagyis az előadó rajtuk mutatja be, mit kell nézni, látni, tudni.
Akkor még nem tudtam, hogy sok beteg szívesen meséli el akár nagy plénum előtt is a baját, hiszen ez foglalkoztatja a legjobban, érthető módon, és akár jól is esik neki a kitüntetett figyelem. Valahogy úgy: olyan érdekes eset vagyok, hogy még a medikusoknak is megmutatnak. Persze nem mindenki ilyen, és van, vagy legalábbis lehet, aki ezt rosszul tűri.
A szív határainak kikopogtatása volt a téma. Relatív és abszolút szívhatárok, azok normál értékei és a kopogtatás mikéntje, meg az, hogy ha rosszul csinálod, téves információkhoz juthatsz. Az előadóterem meredek soraiból jól lehetett látni, ami lent, a tábla előtt zajlik. Besétált a beteg, pizsamában és köntösben. Már ez elég faramuci. Lehetsz igazgató, nagyhatalmú vezető, akármilyen nagy ember, a betegség ágyba kényszerít és olyan helyzetet generál, ahol nincsenek különbségek.
Úgy tanultam a nagyoktól, sose sajnáld a fáradságot, jegyezd meg a beteg nevét. Szólíts meg, kérdezz rá, hogyan hívhatod.
Édesapám a falnak ment a Gyarmati bácsi megszólítástól. Idős volt már, sajnos elég sokáig nagyon beteg. És néha lebácsizták. Pedig az utolsó pillanatig olyan tartása volt, hogy nem volt bácsi, inkább idős úr. Bántotta, hogy lekicsinyelték, semmibe vették, talán nem is rossz szándékból, csak mert erre a kollégát vagy a nővért senki sem tanította meg.
Aki megbetegszik, nem lesz rögtön öreg, buta, agyatlan. Sőt, sokszor sokkal érzékenyebbé válik. Jó, ha ezt nem felejted el, mondta valamikor egyik tanítóm. Megjegyeztem.
A kitérő után vissza az előadáshoz, a beteghez és a pizsamához.
– Tessék levetni a felsőrészt – mondja az előadó a betegnek -, és felfeküdni ide a vizsgálóasztalra.
A beteg téblábol, nem tudja hová tenni a levetett holmit, végül nagy zavarban, de elhelyezkedik. A professzor úr elmagyarázza, mire figyeljünk, kopogtat is a beteg mellkasán, és valóban hallani a különbséget, attól függően, hogy üreges szerv – tüdő -, vagy izomszövet – szívizom – húzódik a kopogtatott terület alatt.
A professzor kopogtatja a mellkast, és szépen berajzolja egy dermográffal, ami egy ceruzaféle, a kikopogtatott szívkontúrt. Szegény beteg fekszik türelmesen, tűri, hogy rajzolgassanak rá.
– Ám ha rosszul kopogtatunk, egészen fura szívhatárokat találhatunk – hallom a professzor úr sztentori hangját -, átkopogtathatjuk a lényeget, és akkor…
Szegény szintén nem érti a helyzetet. Csendesen megszólal:
– Professzor úr, kérem szépen, én élek.
Hát ez azért nem mellékes szempont. Lássuk be, nem árt figyelembe venni. Miképpen azt is, hogy a gyerek, ugyan úgy tűnik, még kicsi, de egész biztosan nem ostoba, sőt. Érdemes odafigyelni, ha jelen van, ne egyes szám harmadik személyben beszéljünk róla.
Ezt tanultam ott és akkor, és igyekszem nem elfelejteni. Talán jó, ha te is tudod.
