Régi barátom fia – nevezzük Tóninak -, sérült. Mondjuk az egyszerűség kedvéért, hogy autista.
Tónit egyedül hagyni nem lehet. Egy séta alkalmával az anyuka előreszaladt az egészséges kisebbik fia után, hogy ne siessen már annyira, mert sérült testvére lecövekelt az út szélén és nem akar továbbmenni. Mire visszaszaladt, Tóni eltűnt, bement az erdőbe. Az anya azonnal hívta a rendőrséget, és aznap este a szomszéd falu templomkertjében találtak rá. Az anyával szemben a rendőrség hivatalból eljárást indított kiskorú veszélyeztetése miatt. Egyszer hagyta ott két-három percre. Tóni akkor volt 17 éves.
Az anyuka reménykedik abban, hogy a speciális iskola elvégzése után is lesz hová mennie a fiának. Az otthonban a havi ellátási díj, ahová a lassan felnőttkorú Tónit elhelyezni lehetne, 108 ezer forint. Állami otthon, társadalombiztosítási kártyával. Amikor elkerekedett a szemem az összeg hallatán, az anyuka azt mondta, hogy ez nagyjából átlagos összeg. Egy magánotthon ennek a többszörösébe is kerülhet. Fel lehetne még fogadni valakit, aki egész nap ügyel Tónira. Persze nem akárkit, mert nem csak vigyázni kell rá, mint egy házra vagy egy kertre, hanem valamit érteni is a betegségéhez.
Az anyuka szerencsés, mert van állása, és így épp megkeres annyit, hogy ki tudja fizetni az otthont és el tudja tartani másik gyermekét és önmagát. Bajtársa viszont, egy másik anyuka, már nem ilyen szerencsés. A TESCO-ban árufeltöltő, a férje neki is lelépett. Másik gyereke, az egészséges és okos 18 éves gimnazista lány két éve tanulás mellett dolgozik, hogy össze tudják hozni a havi százast a fogyatékos tesónak.
Ezért a pénzért aztán verhetik vagy megerőszakolhatják a gyereket az erősebb és agresszívebb társai, vagy fenyíthetik a kiégett idegbeteg ápolók. Az anyuka elmesélte ugyanis, hogy ami szemét előkerült a gödi otthon kapcsán, arról a fogyatékkal élő gyerekek anyukatársadalmának régóta vannak ismeretei. Egy-egy szemfülesebb anyuka úgy megy az otthonokat felmérni, mintha munkát keresne ápolóként. Ilyenkor ugyanis a vezető elmondja azt az igazat, amit sose mondana el, ha az anyuka szülőként lépne be a kapun. Taglalják a munkával járó „problémákat” és „nehézségeket” – hogy eufemisztikusan fogalmazzunk.
Most nagy az izgalom, pontosabban a szorongás. Tóni lassan 20 éves, vége az iskolának, és nincs ellátás. Mivel dolgozni nem tud, nincs munkáltató, aki fizesse a TB-t. Munkanélküli ellátott se lehet, hiszen eleve munkaképtelen. Most már egy bizottság dönti el, fogyatékos vagy rokkant lesz. Az ő esetében az a gond, hogy nem elég fogyatékos és nem elég rokkant. Nem éri el az ötvenes (!) IQ-t, őt 56 és 79 között mérték, vagyis enyhe értelmi fogyatékosnak számít. A tesztek olyanok, hogy aki nem végzi el a 8 általánost és már elmúlt 16 éves, annak a tudásbeli hiányosságai miatt nem jön ki a normál IQ-tartomány, tehát enyhe értelmi fogyatékos lesz, belőlük viszont nagyon sok van az országban, és annyi ember nem lehet értelmi fogyatékos, mert akkor mindet el kéne látni. Rokkant meg azért nem lehet, mert nem volt féloldali bénulása, nem kerekesszékes. Anyja szavai szerint: „Mindenből van egy kicsi, ami együtt már pont katasztrófa, és világos, hogy önálló életre alkalmatlan, de sajnos a rendszer kategóriákban gondolkodik, és egy kategórián belül kell komolyabb bajt elérni.” Némi megalázó procedúra, aztán már csak pár hét, és kiderül, meglesz-e az a kártya.
A sztorihoz még annyit, hogy az anyuka nagyon kért, se a foglalkozását, se fia pontos betegségét ne írjam le, mert fél, hogy beazonosítják, amiért is hátrányt szenvedhet majd az elbírálások alkalmával.
Mindez persze csak a fogyatékosok és családjuk problémája, ami a többségi társadalmat nem érinti, ezért nem is érdekli. A gödi botrány kapcsán mondta egy szakember, hogy ha egy állattelepen történtek volna hasonló dolgok állatokkal, nagyobb lett volna a felháborodás és a részvét.
Pedig ezek a problémák egy nagyobb rendszer szerves részét képezik. Mert mennyivel jobb a helyzete annak a helyes, harmincas fiatalasszonynak, aki egykori ruhatervezőként és butikosként, mint oly sokan, a gátlástalan reklámok hatására felvett a házára egy 18 milliós svájcifrank-alapú hitelt, amiből kamatos kamattal együtt lett közel ötvenmilliós adósság? Illetve csak negyven, mert a házát és a kocsiját elvették. Se otthona, se semmije. Miközben ízületi gyulladásokkal járó autoimmunbetegségben szenved, meg még asztmás és cukorbeteg is, kislányát pedig egyedül neveli egy albérletben.
Egy ismerősöm édesanyjának sincs fogyatékos gyereke, ellenben van egy szép családi háza egy viszonylag jómódú faluban, és még férfi is van mellette, csak éppen alig vannak együtt, mert a nap más időszakában dolgoznak. Őt egy irodában dolgozott a szomszéd városban, ahol képzettségéhez és állásához nem illő lehetetlen feladatokat követeltek tőle. De legalább megkapta azt a kevés pénzt, amit megkeresett, bár az ingázást a városba neki kellett fizetnie. Mégis szerencsésnek érezte magát, hogy van munkája. Most egy gyárban dolgozik napi nyolc órára bejelentve, de vannak hetek, amikor ez a nyolc óra napi 10-12, igen, jól olvassák: tíz-tizenkét óra is lehet, ahogyan volt olyan hónap, hogy minden szombaton is dolgozni kellett, de előfordult, hogy még éjszaka is bement. És az ilyen lehetőségekért maguk a munkások versenyeznek a pótlékok miatt. De nem panaszkodik, azt mondja, hogy a sok irodai munka után még jól is esik ezt csinálnia. És mennyiért is? A lánya úgy fogalmazott, hogy az ő pesti albérlete többe kerül, mint amennyi az anyja alapfizetése. Pedig a térség nem az ország legszerencsétlenebb régiói közé tartozik.
Egy jogász barátom feleségével közös kis cégére 2008-ban jött rá a válság. Javarészt tönkrementek azok a kis- és középvállalkozók, akik az ügyfelei voltak, így aztán ő maga is tönkrement. Fokozatosan ügyfelek nélkül maradtak, adósságcsapdába kerültek, majd elment szépen a budai lakás, a kocsi, minden. Felesége és ő munkanélküliek lettek, majd közmunkások, albérletbe kényszerültek, miközben ott a három gyerek. Több mint húsz év praxis után semmit nem ért se szakvizsga, se tapasztalat, se ismerősi kör.
Az ilyen történeteket vég nélkül lehetne mesélni. Nem is az az érdekes ebben, hogy milyen sorsok vannak. Hanem az, hogy akikről itt most szó esett, azok nem a mély szegénységben élők. Nem azok, akik saját piszkukban hevernek az aluljárókban vagy a kiserdők szélén. Nem is azok, akik rossz környéken, lepusztult büdös lakásokban szorongnak, amiért nem tudják fizetni a villanyszámlát, és lekapcsolják az áramot. Nem a slumok, gettók, putrik, szegény kisfalvak, lerobbant lakótelepek, romos iparnegyedek, depressziós övezetek népéről van szó. Nem azokról, akik, ha nem akarnak bűnözésből és prostitúcióból megélni, akkor fillérekért kénytelenek vállalni alkalmi munkákat. Például a helyi birtokos földjén, aki a terepjárójából hajtja őket, miközben a tűző napon kapálják a földet, majd épp annyit fizet, amiből meg lehet főzni egy levest – mint azt egy barátom mesélte, aki egy ilyen faluban tanított évekig.
Ezek a történetek nem a mostani puszták népéről szólnak, hanem középrétegbeliekről, kispolgárokról, volt és jelenlegi középosztálybeliekről. Azokról, akik valakik szerint a magyarság gerince, törzse, alapja, teste, kvázi a nemzet maga.
Kiemelt kép: Thinkstock
