Nem tudom, te hogy vagy vele, én, amikor vártam Mócit, nem szőttem komoly terveket. Egyszerűen csak nagyon örültem, hogy lesz egy, és aztán persze még három kisbabánk. Végül másképpen alakult. Mindegy, miért. Illetve egyáltalán nem mindegy, de a mostani történet szempontjából nincs jelentősége.
Hogy mit és hogyan fogok csinálni, nem nagyon tudtam, hogy mit nem, arról azért voltak elképzeléseim, de azok is inkább csak úgy nagyjából. Az ilyen egyik döntés, hogy a gyerek előtt nem fogok csúnyán beszélni.
No, ezt azért meg kell magyarázni, mielőtt azt gondolnád, akkoriban divat volt rondán beszélni mifelénk. Nem volt az, de azért előfordult egy-egy, hát, nem kifejezetten kulturált kifejezés. Főleg indulatból.
Dirty words, piszkos, csúnya szavak, mondja az angol. Így éreztem én is, és ezt nem akartam megtanítani Mócinak.
Na jó, persze tudtam, azzal, hogy tőlem nem hall ilyesmit, nem védhetem meg attól, hogy végül ne érjenek el hozzá ezek a kifejezések, de úgy éreztem, minél később, annál jobb.
Szóval figyeltem, hogy szépen beszéljek előtte és vele.
Tudod, valahogy furán működik ez is, mint oly sok minden az életben. Ha körülötted senki nem beszél csúnyán, elszégyelled magad egy vaskos kifejezés hallatán. De ha úgy adódik, hogy repkednek a durva szavak, egy idő után megszokod, és magad is mondasz hasonlókat.
Durvul a világ. Filmen, könyvben divat a trágárkodás. Nem szeretem. Taszít, miként a horror és a kínzás a filmekben.
Hogy is van ez? Ilyen a világ, ezt kell leképezni, szól a magyarázat. Számomra elfogadhatatlan.
Tudom, más században kellett volna születnem ezzel a cizellált hozzáállással, de szerintem ma, most, itt is megakadályozható egy rossz szokás terjedése.
A lényeg, gondoltam, megteszem, amit lehet.
Szépen, szabatosan beszéltem a gyerekhez, igyekeztem nem észrevenni, mennyire nem vagyok erre a világra való.
Nehezen ment.
Épp sétáltunk haza Mócival ráérősen, kézen fogva az óvodából.
Akkor is tudtam, nem csak visszatekintve gondolom, hogy milyen jó nekem. A bizalom, ahogy a kezét a kezembe tette, ahogy mesélt a dolgairól, ahogy megosztott és megbeszélt velem mindent, napi boldogságot jelentett. Már akkor is tudtam, nem tart ez örökké, és ki akartam élvezni a közös időnk minden pillanatát. Később, sokkal később olvastam, hogy minőségi idő, amit a gyerekkel töltünk. Tudtam, miről van szó. Ha vele voltam, az tényleg vele volt, és még így is sokszor azt éreztem, több kellene, többet kéne adnom. De azért ne gondold, hogy sokat problémáztam. Tettem, amit helyesnek éreztem, igyekeztem keveset lelkizni azon, hogy olyan a mi életünk, amilyen.
– Vigyázz, Mócikám! – szóltam. – Nehogy belelépj a lócitromba!
Valami történet közepén jártunk, meg se rebbent a szeme, mondta tovább a magáét. Eltelt néhány perc, már majdnem hazaértünk, amikor megszólalt.
– Mit is mondtál, anyuci? Hogy hívják a lószart?
– Mindegy. Lócitrom – válaszoltam. – A lényeg, hogy ne tapicskolj bele.
Hát ennyit arról, hogyan légy kulturált és szép beszédű a mai világban.
