Karafiáth: Az emberi méltóság nem a gyerekek számában mérhető

A gyereknap nem csak önfeledt kacagásé, az ugrabugrálásé, a játéké! Nem a kicsik vidám kavalkádja a lényeg, de nem ám! A gyereknap remek apropó, hogy hatalmasat rúgjunk a gyerektelenekbe – például és elsősorban! Csak úgy repülnek, gyönyörű ez, mint egy cirkuszi tréfa. Ragasszuk teli a kórházak kerítését kegyetlen miniplakátokkal, mint ahogy az elhíresült János Kórház esetében történt, amit szerencsére levettek az illetések, ami legalábbis jó üzenet arra nézve, hogy érdemes szólni és felemelni a hangunkat. Ne tegyünk fel kérdéseket (ki miért kényszerült terhesség megszakításra teszem azt), csak ítélkezünk össznépien, ahogy azt megszoktuk!

Jó gyerek, rossz gyerek – jó szülő, rossz szülő

Újabban persze gyerek és gyerek között van is különbség! Hogyne lenne, valakibe mindig bele kell rúgni, nem? Most éppen a lombikbabák vannak soron. Nagy port kavart Kiss Noémi remek írása a Magyar Narancsban, ahol a szerző a Kossuth Rádió április 12.-én, a Vendég a háznál című műsorban elhangzott bornírt és életveszélyes gondolatokra reagált, úgy is mint anya, két asszisztált reprodukciós eljárás segítségével született gyermek édesanyja.

A műsorban olyan dolgok hangzottak el, hogy az ember haja égnek állt. Miszerint a lombikbébik elvesztették a lelküket. Nagyon primitíven leegyszerűsítve: e kicsik lefagytak, fáztak születésük előtt, nekik már annyi. A készítőket se az emberi méltóság kérdései, se a tudományos vizsgálatok, amik születtek a témában meg nem zavarták.

Saját igazukba vetett megátalkodott hittel szórták az éterbe a butaságaikat. Hogy fogadja el a meddő nő, ha ez van, nyugodjon bele! Az ilyen gyerek gyakorlatilag selejtes! (Ezek az én szavaim, de mondom, tükörfordítás.) Bélyegezzünk csak meg nyugodtan embereket! Alázzuk meg őket! Úgyis az megy nekünk a legjobban. (Mint mikor arra utalgatnak a fogyó magyar kapcsán, hogy nem a megfelelő helyre születik a sok gyerek… Milyen már eleve meg nem felelőnek, eleve kirekesztettnek lenni?!) Ugyanilyen szép, amikor nagy hangon arról szónokolnak, hogy aki császárral szült, elvette a gyermekétől a normális fejlődés lehetőségét. Csak természetesen szabad szülni! Mert akkor járja végig a gyermek a természetes utat, másképp torz, degenerált lesz a lelke!

Nemrég voltam egy kerekasztal beszélgetésen, ahol a csecsemőkori gyereknevelés volt a téma. Rajtam kívül gyakorlatilag csak érintettek voltak jelen, legtöbben a kis csöppségeikkel. És nem mondok sokat, olyan fél óra múlva ezek az emberek – akik feltehetően olyanok, akiket igenis foglalkozhat, hogy válhatnának a lehető legjobb szülőkké – már egymás torkát harapták, és

arról ment a kiabálás, ki egy elvetemült, hozzá nem értő gyerektönkretevő sarlatán.

Egy hölgy üvöltve közölte a pár hónapos gyerekét csitító (mert a baba persze sírni kezdett a váratlan kitörésektől) nővel, hogy minek vállalt gyereket, ha nem tud folyamatosan vele lenne, ha máris visszament dolgozni. Ő minden gyerekével gyakorlatilag együtt lélegzett, a saját személyiségének a részének tartotta. Máshogy nem megy, aki máshogy csinálja, sárkányt keltet, a jövő pszichopatáit táplálja. (Sarkítok, mint sokszor, de a lényeg ez.) Az anyuka majdnem elsírta magát, megnémult, erre mit mondjon.

Védekező állás

Nem szeretek olyan társadalomban éli, ahol állandósultak a frontvonalak.

Ahol nincs átjárás, nincs párbeszéd, ahol a kommunikáció megfeneklik, mert minden kérdésben mi vagyunk és ti vagytok, nincs átmenet, nincsenek szavak, amik ugyanazt jelentenék, vagy amik segítenének. Olyan társadalomban sem szeretek élni, ahol a gyerekvállalás kérdése ennyire átpolitizált. Ahol pellengérre állítanak, ha te nem úgy csinálod, mint a többiek. Ahol nem törődnek az érzékenységeddel, mert egy másik oldalon állsz. Ahol állandóan védekező állásban, visszavonuló pozícióban találod magad. Ahol, ha nem akarod teleszülni az országot, akkor lesheted, hogy törődjön veled is valaki. És mindeközben az azonos nemű párok gyermekvállalása neuralgikus pont, és az orvosnak joga van gúnyolódni (megtörtént eset) a nőn, hogy „ilyen szép hölgy, és nem akadt férfi a horgára?”, majd elküldeni, hogy az ő esetét (lombik) ő erkölcsi alapon nem vállalja? Ahol egyedül álló ember próbáljon csak meg örökbe fogadni, eljárásban részt venni! Nem mintha az anyák nagy része nem maradna aztán egyedül a csemetéjével (csemetéivel). Az oké, persze, ha úgy alakul – no de hát a statisztikák szerint bizony úgy alakul – de egyedül meg se próbáld?

Ha egyedül vagy, pária vagy, hibás, leértékelt darab. Ha nincs szép nagy családod, akkor senki vagy! Nőként legalábbis.

Tudjuk persze, mekkora barátai vagyunk a nőknek, ugyebár?

Sokszor szólaltam már fel macsó (parlamenti, média) dumák kapcsán, sokszor próbáltam már felemelni a szavam a nők jogainak, emberi méltóságának a védelmében. Milyen reakciókat kapok? Nos, vannak kedves trolljaim, akik azóta minden írásom alá odabiggyesztik, hogy fogjam be a számat, én csak egy szerencsétlen vénlány vagyok. Van, aki arról ír nekem hosszan a levelesládámba, hogy az ilyenek miatt, mint én pusztul a világ. Az ilyen gyerektelen senkik miatt.

Hogy az ilyen nők meg sem érdemlik az életet. (Hallottunk már gyermektelen férfiak pellengérre állításáról? Vagy gyermekét „rosszul” nevelő, hanyagoló apák nyilvános meghurcolásáról?”)

Kedves előítélet az is, hogy akinek nincs gyermeke, az utálja a gyermeket.

Hogy akinek nincs gyereke, az fizessen többet a közösbe, mert nem rakott hozzá egyebet. (Te jó ég!!! És ez ráadásul mélységesen sértő és naponta megalázó azokra nézvést, akik hosszú-hosszú ideig küzdöttek azért, hogy gyerekük születhessen, de valamiért nem adatott meg…) És ugye egy nő vagy melegszívű anya, vagy szívtelen, karrierista utolsó, emberszámba nem vehető dög.

Nos, az ember, az emberi méltóság, a humánum nem a gyerekek számában mérhető.

Nem a gyermekeid száma határozza meg, mennyit teszel hozzá a világhoz.

Aki ezt nem látja, teleszülhet (vagy teletermékenyíthet – ha ez is számít valamit) minden négyzetcentimétert, és örülhet annak, hogy egyre többen vagyunk. Lelke rajta. De kérem, ne tépje szét a (mindegy milyen okból) máshogyan élőkét.