Ötödévesként lehetőség volt a mentőzésre. Akkoriban ez nem volt a hivatalos képzés része – igaz nem tudom, hogy most az- e, fakultatív dolog volt. Persze hogy mindenkit érdekelt, hiszen a „nínós autó” gyerekkori varázslata szerintem sose múlik el. Legalábbis nálam biztosan így volt ez. Nagyon boldog voltam, hogy én lehetek az egyik a csapatban, aki a betegek segítségére siet. Jó társaság volt, és érdekes munka is. Sok tapasztalással.
Viszonylag nyugodt este jön a hívás késsel hadonászó őrjöngő egy körfolyosós házban. Az már csak a sors fintora közel alig néhány háznyira onnan ahol a nagyszüleim éltek. A környék tehát ismerős gyerekkoromból.
Megpróbálod? – kérdezi a mentős tiszt, tapasztalt öreg róka, talán próbára akar tenni.
A légy szíves segíts, és az úgyse mered megcsinálni mindig is inspirációt jelentettek, vagy ha úgy jobban érted, kihívást. Amolyan csak azért is, még, akkor is, ha néha tudtam, baj is lehet.
Hát késelővel még nem volt dolgom, igaz olyannal sem, aki mondhatni bekattant, de megpróbálhatom – gondolom – és persze fogalmam sincs, mit kell tenni.
Természetesen nem hagynak magamra, csak hagyják, hogy tegyem, amit jónak látok. Gőzöm sincs, hogy mi lenne célravezető. Ablakok nyitva, látni az embert, ahogy kezében a késsel áll a konyhában. Úgy is mondhatom, bőven lő-, vagy szúr- távolságon kívül vagyok, tehát nincs semmi hősies a dologban.
Valami filmemlék villan be a túsztárgyalásról, vagy csak megint súg valaki föntről ki tudja. Jó hangosan mondom, úgy hogy félig takar az ablakpárkány.
Szép jó estét kívánok, nem tenné meg a kedvemért, hogy leteszi azt a kést? – baromság jut eszembe. Viszont abból pont akkora, hogy még a jóember is rácsodálkozik.
Majd pont a te kedvedért fogom ezt letenni – mondja. Mondja??? Hát inkább ordítja mély hangon; Miért ki vagy te?
Én – válaszolom szerényen a világ legtermészetesebb hangján kilépve a takarásból, de természetesen nem belépve a veszélyes zónába -, én a Gyarmati Andrea vagyok.
Az úszó? – kérdezi döbbenten, hadd nézzelek.
Alig néhány év telt el az olimpia óta. Még sokan emlékeztek. Beállok az ablakkeretbe.
Hogy kerülsz Te ide? – kérdezi immár normál beszédhangon, és láthatóan inkább ez érdekli, mint a késsel való hadonászás.
Úristen még képes megnyugodni, ha jól csinálom, jut eszembe.
Hát csak erre van dolgom – mondom, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Vajon jó válasz ez? A mentősök bólogatnak, érzem, inkább csak érzem, mint tudom, helyes az irány.
Te voltál a kedvencem, sajnálom, hogy abbahagytad már.
Kiöregedtem mondom – már 23 éves vagyok.
Még egy olimpia bőven beleférne – mondja, és most már tudom, időlegesen nem lesz gond. Szerencsére sportbolond, és Fradista, és szereti az úszást. Talán engem is, mint mondja. Szépen lenyugszik, leteszi a kést, később elmeséli azt is, hogy mi történt, mitől szakadt el a cérna.
Csak másnap jut eszembe olykor, mint ebben az esetben is milyen szerencsém volt. De a történetnek még nincs vége, mert a jó történetek folytatódnak, olykor nem csak a mesében. Sok évvel később egy esti rendelésen, szép szál ember jön egy aprócska gyerekkel kézen fogva.
Szia Doktornő – mondja, ez a fiam.
Szia – mondom én is, de fogalmam sincs, honnan ismerjük egymást.
Ez nem szokott zavarni, ha valaki letegez, simán visszategezem.
Nem ismersz meg, mi – inkább mondja, mint kérdezi.
Azt is régen megtanultam ilyenkor legegyszerűbb, ha bevallom, hogy valóban nem. Így elkerülhető, hogy belebonyolódjak valami, na, akkor ki vagyok típusú kellemetlenségbe.
Pedig ha megmondom, honnan ismerjük egymást, biztosan fogsz emlékezni.
????
Én vagyok a késés pasi a XIII. kerületből.
Bólogatok lelkesen, persze hogy emlékszem hogyne emlékeznék.
Rendben vagyok – de hát ezt látod – itt lakunk a körzetedben és, ha már így alakult, gondoltam lejövünk a fiammal leadni a taj kártyát.
Az élet vagy inkább csupa nagy betűvel az ÉLET néha olyan dolgokat produkál, amire bizonyára, ha olvasod egy könyvben, azt mondod az írónak jó a fantáziája.