Karafiáth: Az utolsó percben vagyunk

Békés ember vagyok, már-már a naivságig jámbor. Nem az a fajta, aki rögtön robban, nem is az, akitől idegenek az árnyalatok, és rögtön odacsap. Nem én vagyok, aki azonnal törik, és ha eltört, akkor rögvest tör és zúz. Azt gondolom – látom, élem és tapasztalom – hogy a tüntetésekre kijáró túlnyomó többség is ilyen szelíd fajta.

Odakiáltjuk, mint a krimiparódiákban, hogy hé, tegyétek le azt kést, beszéljük meg a dolgot, aztán persze már késsel a hátunkban nem tudunk cseverészni.

Mert észre kellett venni, hogy valóban nem megy, nem tudunk beszélni, és nem azért, mert a szavak mintha elfogytak volna. Vannak szavak és vannak, akik ki is mondják őket. Ám szemben van a fordítógép, a fejekbe beépített tolmács, ami átformázza az üzenetet. Én még csak az a típus sem vagyok, aki az úgynevezett ’másik oldalon’ állókat törli az ismerősei közül, habár kábult döbbenettel tapasztalom a stupiditás térnyerését. Mikor kiírja kedves ismerős, hogy ne hőbörögjünk, mire való ez, majd jönnek a választások, ott mutassuk meg, mit akarunk, most coki van, most demokratikusan megválasztott kormány van, önök kérték.

És én ekkor ne érezzem, hogy beleverem a fejem a falba. Elkezdem bepötyögni, hogy drága X, hol élsz te, tudod, hogy átírták a választási törvényt, tudod-e, hallottál-e róla esetleg, hogy igencsak lejt a pálya. De nem, az X-ek nem hallanak, nem olvasnak és nem látnak, illetve csak habonymédiát, propagandahíreket, plakátüzeneteket látnak, és annyit fognak fel, amennyit dekódoltak számukra.

Kedves X és társai addig látnak, ameddig látni engedik őket. Szeretett vezérünk dédelgetett gyermekei ők, készek fillérekért menetelni a nyájjal. (Drukkolok Gulyás Márton választási mozgalmának!) Aztán megint másik ismerősöm minden megmozdulásra a tévészékház támadását (nem, nem írom a közhasználatú nevén, mert az valami hősieset sugall, ám ott szó se volt hősiességről) és az azt követő rendőri túlkapásokat hozza fel példának.

Amúgy szerintem valóban nincs rendben, hogy mind a mai napig homályos foltok vannak az ügyben, és valóban botrány az egész az azonosítatlan rohamrendőrökkel együtt, bár azt nem írom alá, hogy a cél az ártatlanul tüntető tömegek legyalulása lett volna. Mert az sokkal inkább a mostani hatalom által mozgósított és a mai napig bármikor hordaként mozgósítható csőcselék megfékezése volt.

Rendet kellene az ügyben tenni, beszélni róla, tisztázni, stb. Hogy ne mindig odavágható adu legyen, ne annak az alapja, hogy csak visszakapjátok. Épp ezért aggaszt – de már le nem állít – az utóbbi eseményekre kapkodó és rémült napi interjúkkal reagáló vezetőnk előző heti  ’lőparancsa’, aki Bayer nyomán kimondta, hogy a viszkető tenyér hamarosan kiosztja a taslikat. Azaz jaj nektek elégedetlenkedők, kinyílt a pofonos zsák. Nem azt mondom, hogy ráeresztik a teljes tüzérséget a tüntetőkre, hanem mondjuk az történik, hogy a szokásos afteren, azaz amikor a hivatalos rész után, ahogy az mostanában lenni szokott, a tüntetők még kicsit elvannak az utcán, akkor a kopaszok, az ultrák nem annyira lesznek megfékezve.

Csak például, ugye. Vagy nem annyira lesznek számonkérve. És a vezér csapata bólogat majd, hogy szemet szemért, ti is ezt tettétek velünk, itt a revans, értelmiségi hülyegyerekek, hazaárulók és/vagy sorosbérencek. Ott tartunk, hogy teljesen megmerevedtek a frontvonalak, és ezen nem fog változtatni egy akárhánynapos fennkölt és bulis, néha unalmas, néha felemelő, néha semmilyen menetelés. Egy olyan tüntetőcsoportról beszélünk, amelyik úgy érzi, ennél többet nem tehet. Csak be kellene látni, hogy ez édeskevés. „Erőszakot, erőszakot!” – skandálta múltkor mellettem egy csoport.

Hangsúlyozom, nem vagyok az erőszak híve. Az csak legeslegvégső állomás lehet. De az erőteljes üzeneteknek, a messzire hangzó, dobhártyákat rengető üzeneteknek és akcióknak a híve vagyok. Azoknak, amelyek megmozgatnak, amelyek szélesebb körökig eljutnak. Akciók, amik elérnek az orbánnyájig. Behatolnak az életükbe és megmutatják, hogy ez a ti jövőtökre és véretekre is megy, ki az utcára! Azonnal, az utolsó percekben vagyunk.

Azt látom, ennek elsődleges gátja még mindig a gyávaság, ami elsősorban az egzisztenciális rettegésből gyökerezik. El kell gondolkodni azon, hogy normális-e ez 2017-ben. És ha a válasz egy nagy nem, talán elindul valami. Addig „tüntik” vannak, bulizás van, csipogás…