Még egészen biztosan nem járt iskolába, de már tudott olvasni. Vagyis, azért, ez enyhe túlzás, inkább úgy mondanám bizonyos dolgokat képes volt elolvasni. Lelkesen gyakorolt, és mindent megosztott. Soha olyan pontosan nem tudtam milyen üzletek vannak a környékünkön, mert ahogy sétáltunk hangosan felolvasta a boltok kiírásait.
Akadtak azért jó kis félrehallások, mert
amin aztán én általában elég jól szórakoztam.
Nem akartam időnek előtte megtanítani olvasni, mert ismertem jól, és tudtam nem az a típusú kisfiú aki megül a sarokban mint a befőtt. Féltem, ha úgy kerül első osztályba, hogy már folyékonyan képes olvasni, unatkozni fog, és az általában “nem jaj de jó vagyok” viselkedést eredményezett. Egyébként aranyos volt, szót fogadott, de szüksége volt mindig új kihívásokra.
Ha valami lekötötte a figyelmét, vagy érdekelte olyan volt mint egy kisangyal, de az üresjáratokat nem bírta. Igaz mindezt volt kitől örökölnie. Sem az édesapja sem én nem vagyunk másképpen összerakva. Finoman fogalmazva is az egész család erőteljesen túlmozgásos. Igaz ez sportkörökben maximális előny.
Szóval, ő maga kérdezgetett és nagyon ügyesen összerakogatta a betűket. Anyu betű, Móci betű, és mindenféle ami érdekelte, már pedig minden érdekelte akkoriban, betűket kapott. Gyakorolta őket lelkesen.
Aztán összeállt mindazt amit tudott , és elolvasgatta a könyvek gerincén lévő címeket. Olykor ez is elég mulatságos dolgokat eredményezett.
Mit jelent az anyuci… – kérdezte- és egy tökéletes hablaty következett.
Vagy: Miről szól a gyehszárav?
Eltartott egy ideig amíg rájöttem, az egyik könyv – Thomas Mann: Varázshegy – fejjel lefelé áll valamiért a polcon, így nézve a címe visszafelé olvasva pontosan megfelel kisfiam kérdésének.
Talán karácsony következett, talán a születésnapja, vagy épp csak hónap vége felé jártunk, és elfogyott a pénzem. Talán valami számlát kellett kifizetni, nem emlékszem már pontosan, de nem is ez a lényeg.
Volt valami ami miatt pénzre lett volna szükségem viszont a fizetésnap még messze volt.
A bevétel és a kiadás egyensúlyát azonban nem volt mindig könnyű megtalálni. Pontosabban elég ritkán sikerült.
Igyekeztem, pontosabban próbálkoztam. Inkább kevesebb mint több sikerrel. Így van ez a próbálkozásokkal általában. Ha nem kemény elhatározás, vagy tudatos döntés szerintem a próbálkozások nem igazán szoktak sikerülni.
Hónap elején szépen beosztottam a pénzünket. Borítékoltam. Volt telefonszámlás, villanyszámlás, és kajapénzes boríték, sőt gyakran napi beosztás is. Vagyis, hogy pontosan mennyit költhetek egy nap.
Aztán úgy tizenötödike körül borult az egész rendszer és egyik borítékból vándoroltak az összegek a másikba függően attól épp mire volt szükségünk. Majd – és még bőven nem volt fizetésnap – minden boríték kiürült.
Enni, és élni kellett, tehát muszáj volt megoldást találnom.
Szociológiai tanulmány
Amit írok, akár szociológiai tanulmánynak is megteszi. Életkép a nyolcvanas évekből, miképpen próbál egy értelmiségi nő, hogy stílszerű legyek a víz tetején maradni egyedül egy kisfiúval. Tudtam sokan élnek így, sőt láttam orvosként milyen sokan csak szülői támogatással képesek megélni.
Szociálisan gyerekként élő felnőtt képzett, és kevésbé képzett emberek. Ezt valahogy nem akartam. Úgy véltem, a függetlenségem ára az , hogy magam teremtem elő az életünk anyagi hátterét.
Ma már sok év távlatából , úgy látom a függetlenség nem ezen múlik, de akkor huszonévesen mindez nagyon fontos volt.
Tehát üres a kassza és én nem akarok a szüleimtől se kérni, se elfogadni anyagi segítséget.
Talán egy kolléganőm mondta, talán valaki egy társaságban, hogy van a Bizományi, oda el lehet ezt azt vinni. BÁV. Bizományi Áruház Vállalat. Vesznek, de ott is lehet hagyni dolgokat, úgy mondták bizományban, ami nem vész el, ha időben visszaadod a pénzt kiválthatod a tárgyaidat. Csupán a lejárati időre kell figyelned.
Szuper gondoltam, ez pont nekem lett kitalálva.
Beteszem kiveszem, Épp annyit kérek csak érte amennyire aktuálisan szükségünk van. Vagyis tulajdonképpen nem kéregetek, és nem tartozom senkinek. Pontosabban magamnak tartozom.
Jó, persze mondhatod mázlista voltam, volt mit behordani, ez igaz. Tényleg volt, de ez is vicces, hogy épp miért alakult így.
Valahogy kislány koromtól imádtam az ékszereket
Nem is hordani, bár azt is, inkább nézni és birtokolni. Különösen mint a szarka a sárga, színűeket, vagyis az aranyat.
Így amikor megkérdezték , mit szeretnék születésnapra, karácsonyra, erre-arra mindig azt mondtam ékszert. Kaptam is. Örültem is. Némelyiket hordtam is. Mire Mócival kettesben maradtunk egész szép kis gyűjteményem volt.
Ne gondolj persze milliós értékekre, de azért nem filléres vacakokról beszélek. Évekig ezek forgalma a BÁV és a lakás között jelentette a kereset kiegészítést.
Rém büszke voltam magamra, hogy megoldottam az anyagi nehézségeinket. Azt azonban éreztem nem akarom a gyereket is bevinni magammal a zaciba, amikor leadok valamit, láncot, órát karkötőt.
Maradj kérlek egy kicsit itt a kocsiban – mondtam neki amikor már ott lehetett őt hagyni néhány percig az autóban. Türelmesen várakozott. Talán azért is, mert utána valami vágyott több hete kért apró álmát is sikerült valóra váltanom.
Kell azonban hogy megérts valamit, mert amit írok nem biztos , hogy egyértelmű. Tehát, nem arról volt szó, hogy szórtam a pénzt, és amikor elfogyott elherdáltam a családi vagyont (ami nem is volt igazán), hanem úgy éltünk, hogy a bevételünk alapból kevesebb volt mint a kiadásink.
Magyarul kevés pénz sok kiadás. Voltunk így nem kevesen abban az időben. Fiatal voltam, lelkes. Az orvosi pálya elején volt több mint remény arra, hogy az egész csupán időleges. A napi dolgokat azonban nem lehetett a több mint reménnyel megoldani.
Mondom a dolog jól működött. Jóval később gondoltam utána, hogy ember nincs a városban szerintem, aki ennyi pénzt adott a saját ékszereiért.
Tisztességes felárral lehetett ugyanis a beadott darabot visszaváltani.
Este volt vacsoráztunk. Épp azt mesélte , hogy micsod acsuda autót kapott az egyik barátja.
Nagyon szeretnék én is egy ilyet– mondta.
Nem lehet Kicsim nincs rá pénzünk – válaszoltam, és utáltam hogy ezt kell mondanom.
Még élénken emlékeztem rá, mennyire nem értettem ezt a választ, ha én szerettem volna gyerekként megkapni valamit. Egy kisgyereknek még nem is dolga az ezzel való foglakozás. Vagyis fütyül a pénzre, őt az érdekli amire vágyik. Lehetőleg most és azonnal.
Tudom a nevelés, igen, igen az nagyon fontos, és meg kell tanítani , és nem szabad elkényeztetni,de vajon igaz mindez. Tényleg ezen múlik hogy milyen emberré válik valaki? Kötve hiszem.
Szeresd nagyon, de ne kényeztesd, taníts meg az értékek megbecsülésére, ne adj meg mindent neki szól a dörgedelem a neveléssel kapcsolatban. Sose volt egy biztos igen a szívemben ha ezt olvastam.
Szerintem ugyanis a kérdés nem itt dől el. Inkább ott, hogy tudsz- e, képes vagy- e a helyes arányt meglelni. Ha nagyon számszakilag akarod, akkor úgy hangzik tartozik- követel. Ha sokat adsz , sokat is kérhetsz.
Nem üzleti szinten hanem azt megtanítva, hogy az adok-kapok, a beleteszek valamibe energiát, és learatom a babérokat, hogy edzek és győzni tudok, hogy megtanulom és tudom – válassz kedved hited szerint úgy érzem fontosabb,mint az hogy nevelési célzattal esetleg szívatod a gyereket.
Előbb–utóbb úgyis megkapja amit akar, ha módodban áll megadni neki azt amit kér. Mi végre az utóbb? Úgy véled attól lesz jobb ember felnőtt korában ha tovább vágyakozik ? Nemcsak,hogy nem hiszem, de még azt is meg merem kockáztatni ellenkező hatást is elérhetsz ezzel.
Ha képes vagy a gyereket partnernek tekinteni,és egészen kicsi korától úgy is bánni vele , megérti hogyha kap kérsz is valamit cserébe. rendrakást,időben lefekvést, bármit ami nehezebben megy valamiért.
Lehet az hogy rakjon maga után rendet, hogy ne csámcsogjon az asztalnál, hogy ne verekedjen ha épp azt a korszakát éli. Mikor mi van soron. Köthetsz értelmes alkut vele. És hidd el a gyerek sokkal értelmesebb, mintsem maga ellen tegyen. Ha megígér valamit az a tapasztalatom – és nem csak Mócival kapcsolatban – azt be is tartja.
Sokkal inkább, mint sok felnőtt. Tudom a szeretet, nem tárgyakon múlik. Itt sem a tárgyi rész a lényeg. A legfontosabb, legalábbis szerintem ebben az esetben az amit teszel.
Szóval mindezen kitérő után, BÁV és pénz. És vágy Móciban egy autóra ami Zolikának már van, és tény nincs rá pénzünk.
Szívem,sajnálom, nincs rá pénzünk – mondom nem először, és tudjuk mind ketten akármilyen kicsi ő is tudja, nem utoljára.
Értem- mondja- és pisze orrocskája kicsit kiegyenesedik. A bánat apró jele ez nála…… de talán , mert lássuk be ő sem a hamar feladom fajta- talán ha elmennél a MI BANKUNKBA? – kérdezi reménykedve.
Nem értem, hogy is érthetném, mikor ilyen nincsen, és ha lenne is, ami persze akkoriban még lehetőség sem volt lévén egy bank, az OTP létezett csupán, ott se lenne egy kanyi vasunk se.
A mi bankunkba – kérdezek vissza -, melyik a mi bankunk Mócikám?
Úgy néz rám mint aki egészen biztos benne nálam elmentek otthonról. Pontosan azzal a tekintettel ahogy egy mindent tudó gyerek néz egy ostoba földhözragadt felnőttre.
Anyuci hát a BÁV a mi bankunk.
Annyira kell röhögnöm, hogy percekig nem tudok válaszolni, mert igaza van. A BÁV ha nem is szokásos módod évekig a bankunk volt még akkor is ha igyekeztem ezt a világ és a szüleim elől eltitkolni, mint később kiderült nem nagy sikerrel.
